- 'Nemdohányzó, természetesen.'
Lucy felhagyott cirógatásommal, és lazított ölelésén is, én pedig kénytelen voltam tudomásul venni, hogy indulni akar.
Feltápászkodtam, majd szemügyre vettem a kanapéra terített estélyiket. Mindkettő eszméletlenül tetszett, hisz magam választottam őket pár hete, mikor édesanyámmal vásárolni mentünk. Viszont a bajom is ugyanaz volt mindkettővel: finoman fogalmazva nem nekem találták ki őket.
Én, estélyiben?! Még a gondolat is megnevettetett.
Lucy felfigyelt, és csillogó szemmel kérdezte:
- 'Most meg min nevetsz?' - és már ő is remekül derült rajtam.
- 'Nem tudom, ezen az egészen. Tizenöt perce még tök normális életem volt, erre belecsöppensz. Hazarángatsz, és kipakolsz elém, hát hogyismondjam... Életfelfogásomtól merőben eltérő cuccokat..' - zavartságomnál már csak derülni tudtam jobban.
- 'Tudom, hogy új neked. És furcsa. És még azt sem tudod, egyáltalán ki vagyok' - mondta és szinte simogatott a puszta hangjával is. Minden szava után azon kaptam magam, hogy mozognak az ajkaim - ugyanazt akartam mondani, tudniillik, mint a kislány. - 'De hidd el, bár most még nagyon idegen, de örülni fogsz a változásnak. Csak hinned kell bennem.'
- 'Hiszek benned' - suttogtam szinte önkívületben.
Olyan törődés áradt azokból a valószínűtlenül kék szemekből, amilyet még filmekben sem láttam soha.
- 'Akkor dönts, mert indulnunk kell' - mondta gyengéden. Habár hangja egyáltalán nem volt parancsoló, sőt, még csak erősebb sem a kelleténél, én mégis azonnal talpra ugrottam. Hirtelen lelkesedést tapasztaltam magamon:
- 'Igenis, asszonyom!' - kiáltottam és szalutáltam is próbáltam hozzá, amiből az lett, hogy lendületesen sikerült fejbevágni magam.
- 'Ne vidd túlzásba' - kacagott.
Szitkozódtam és nevettem egyszerre. Egyre jobban kedveltem Lucyt, bár most már a fejem is lüktetett miatta - és tíz perce pedig még simán felrobbantottam volna puszta gondolattal. Még szerencse, hogy ilyesmire nem vagyok képes. Hihetetlen bűvereje volt a szemeinek, kár lett volna értük.
Jobb kedvem lett. Határozottan jobb.
Ő is sokat változott ismeretségünk óta. A nemtörődöm akaratos fruskából egy csapásra kedves, aranyos, már-már túlontúl angyali kislány lett. Továbbra is sokkal érettebbnek tűnt a koránál, bár, az is lehet, hogy csak én lettem időközben gyerekebb. Nem is igazán volt fontos.
Sokkalta jobban érdekelt a gondolat, ami épp megfogalmazódott bennem. Lehet, hogy túlzásnak éreztem, de nem zavart, mert annyira felemelően új volt, annyira boldogítóan más.
'Végre valaki, aki foglalkozik a lelkemmel - akármi legyen is az igaz neve.'
És Lucynek már megint igaza lett: tényleg másképp kezdtem látni ezt az egészet.
Egy nagy kaland állt előttem. Én pedig a sűrűje felé tartottam.
