2.010 - The new, better Eden.

 Első és legfontosabb teendőmnek tartom megemlíteni, hogy megismertem egy angyalt.
Túlzásnak érezheted, kedves Zsófi, de más (kifejezőbb) jelzőt nem találtam.

Angyali szemek, angyali mosoly. És az első összenézéskor rámeresztette mindkettőt. Hihetetlenül szimpatikus lett egy pillanat alatt.

Egy perccel később már ott tartottam, hogy ha kell, az indítóban állok órákat, hogy újra lássam. Azok a szemek..
Oké, ez talán túlzó.. de abban biztos voltam, hogy nagyon meg akarom ismerni.

Gyöngyösön megtörtént a spontán láncreakció indítóoka: felszállt egy pár a buszra.
Dupla hely már sehol, a hölgy éppen szervezné az ülésrendet, mire ZoliPaPa felpattan saját székéből, és nagy kedvesen eggyel hátrébb ül - az angyal mellé.
Szélesen rámmosolygott. Én meg puff.
(Hát, ismertek..)
Megpróbáltam visszamosolyogni, de örülök, ha negyedannyira hatásosan sikerült.

Ötven perccel később azon vettem észre magam, hogy minden szavát úgy iszom, mint aki hetek óta a sivatagban aszalódik. Nameg azon, hogy a Stadionokhoz értünk, és búcsúzkodni kell.
A köztes történet egy képlékeny massza, tele megérzésekkel, benyomásgyűjtéssel, spontaneitással, mesélgetéssel - egymás megismerésével.
Azt mondta, két hét múlvára el fogom felejteni.
Én megmondom neki, hogy érzem: évek sem lennének elegendők.

Kevésbé életigenlő téma: csalódás.

Tigris hihetetlenül elkeserített. Elhitte, hogy lehet bennem csalódni, és semmilyen érzelmet nem mutatott ki. azt is elhitte, tehát, hogy meg tudnám bántani. Nem, nem tudnám és nem is akarom megbántani.

De utálom, hogy nem bízik bennem.
Sajnálom, hogy nem bízik bennem.
Nem tudom folytatni így, hogy nem bízik bennem.

Innentől rajta múlik. Vagy változtat, vagy nem folytatjuk.
Tudom, hogyan fog dönteni, de most azt is nézni fogom, nekem mi a jó.

Néha jó, ha csalódik az ember. Rájön, hogy a dolgok nem mindig klappolnak. Márpedig a dolgok kevésszer klappolnak.

Egy elkeseredett, megtört, koravén senki életében - ahol minden órában van negyven perc kötelező szenvedés - a dolgok bizony legtöbbször nem klappolnak.
Sokszor csalódom, ez tény.

Néha saját magamban is..

Egyébként? Furán.

Elkezdtem sokkal közelebb engedni az embereket magamhoz. Tudom, érzem, hogy szükségem van rájuk. Némelyeknek pedig rám.

Újonnan az is kezd derengeni, hogy a jövőm elkezdődött, és hogy el kell kezdenem minden egyes döntésemért felelősséget vállalni.
Legyen szó az irodalomjegyről, vagy egy spontán ölelésről.

Elmaradtam dolgokban.

Nem tudom hogyan folytatni az Evermore-sztorit. Fejben van a koncepció, de a részletes kidolgozáshoz szükségem van Blankára.. Nagyon hiányzik ő is.

Suliban is fel kéne venni a versenytempót. Pár karcsapással utol tudnám érni akár az élmezőnyt is, de hiányzik valami - a farbabillentés (seggberúgás).

És Tigrissel is dűlőre kell jutnunk. Egy hegyormon kalimpálunk - valamerre dőlni kell.

Nem akarok tovább zuhanni. Szilárd talajt akarok érezni a lábam alatt, és ösvényt akarok magam előtt.

Ez most a legfontosabb: meglátnom az utat és a talpam alá pakolni a szilárd pontokat.

Akkor boldog leszek, mert lesz honnan és lesz hová elindulnom.

Talán a hirtelen támadt izgatottság tette velem, talán Lucy sietett annyira nagyon; de, mire legközelebb felfogtam a külvilágot, már újfent a parkban lépkedtünk. Az ő arca sugárzott a boldogságtól, az enyém piroslott a hűvödöső levegőtől és a kaland-érzéstől.
Kérdezni nem akartam, hisz tudtam, hogy meglepetés készül. Legszívesebben Róla beszélgettem volna, de éreztem, hogy ha fontos lenne tudnom valamit, azt már tudnám. Ha meg nem lenne fontos, csak annyit mondana: 'Majd mindent a maga idejében..' - szinte hallottam a hangját a fülemben. Így csendben maradtam.
A szökőkutat elmellőzve a park átellenső vége felé tartottunk. Én meg néztem egy nagyot.
Hisz errefelé tömbházakon kívül más nem volt. Vagyis de, egy főút szelte keresztbe előttünk a talajt. De még csak egy zebra sem volt rajta a környéken, ami arra engedett volna következtetni, hogy a túloldalon majd folytatni fogjuk trappolásunkat.
Erős csodálkozásomban csak későn vettem észre, hogy Lucy eltűnt mellőlem. Becsuktam hát a számat, amivel az előbb még kérdezni akartam - tudván, hogy az üres levegő valahogy nem fog nekem válaszolni.
A kislány már vagy hat autónyira járt tőlem, és rendületlenül robogott az útszél mentén. Aztán kettőt kellett pislognom ahhoz, hogy higgyek a szememnek.

A csaj - úgy tűnt -, itt akarta megöngyilkolni magát. Rezzenéstelenül az útra lépett és az kocsik felé hajolt.
Elindultam, vagy inkább elkezdtem rohanni, felé; mármint amennyire a ruhám és a cipőm engedett. Megijeszteni nem akartam, hisz' a végén még miattam esne ki a négysávosra!
Ő felém se pillantott; kezét hanyagul a szája elé emelte. És akkorát füttyentett, amekkorát utoljára westernfilmben hallottam.

Miközben én felhagytam a szaladgálással, hat autó motorja hördült fel egyszerre a szembeni taxiállomáson - mint egy farkasfalka, utasra éhesen. Csikorogva fordultak felénk, látván puccos kinézetem és a határozott kiscsajt mellettem. Nem csodálom, valahogy úgy festhettem, mint aki az eljegyzésére készül.
A farkasok leggyorsabbika - egy feltűnően piros Volvo - már nyitott ajtóval állt meg Lucy előtt. Szép komótosan én magam is odacaplattam a taxihoz, becsusszanva nemlétező anyósom helyére.
Vettem két nagylevegőt, és a sofőr felé fordultam - de még mindig nem tudtam, hová megyek. Néztem egy kérdőt a kiscsajra, mire ő szó nélkül a taxis kezébe nyomott egy papírfecnit, és - nem kerülhette el a figyelmem - egy kissebb köteg bankót is.

Felhúzott - és kihúzott - szemöldökkel vizslattam a férfi arcát (meglepően jóképű arcát), bármilyen apró jel után. De úgy tűnt, van már gyakorlata a diszkét utaskezelésben: rezzenéstelen arccal olvasta el és tette zsebre a papírt.
Kérdőn hátrapillantott a lányra, mire az bólintott. Aztán a férfi előre fordult, rámvillantotta reklámba illő fogsorát, és a taxióra után nyúlt.
Egy másodperccel később úgy lőttünk ki a járda mellől, mint akit üldöznek. A Volvo ajtaját már csak menet közben sikerült becsuknom.

Fújtam egyet, és nyúltam a biztonságiövért.

 Igen, én magam is tisztában vagyok vele, hogy a legtöbben semmit nem tudtok lelkiállapotomról. Talán még én sem teljesen tettem tudatossá...

Összességében olyan, mintha egy teljes évet élnék meg minden nap. A sok barát sok infóval jár, sok történéssel, sok érzelemmel.
Teljes kavalkád, ami leművelődik bennem.

Mindenkire figyelek, ezzel nincs gond. Mindenki állapota érdekel, ebben sem látok kivetnivalót.
Viszont néha már kimerülök. Néha már érzem magamon, hogy na, ez vagy az most sok volt.

Olyankor elvonulnék, legszívesebben egyedül lennék, hogy legalább a saját világomat rendbe tudjam szedni.
Olyan, mint egy merevlemez. Az adatokat néha töredezettségmentesíteni kell. Sorba szedni, felcimkézni, archiválni.

De most se időm, se energiám rá.
Megfogadtam, hogy bizonyítok Tigrisnek. Bebizonyítom, hogy igenis megérdemlem őt.
Talán magam előtt is.. 
Szandiék életét is nagyjából helyre kellene billentenem, egy hetet adtam magamnak erre.
Prisz nagyon összetört, de remélem, őt is a vízszínen tudom tartani.
Plusz Lacinak és Blankának a napi levél, ami olyan nekik, mint a morfium.:)

Már nem merek hinni benne, hogy Jutka vagy Shy visszajönnek.
Nem fognak.
Mindketten elfelejtették, mit jelentettem nekik valaha. Elfogadtam, túltettem magam rajtuk. Kurvanagy csalódást okoztak, az tény - de ennyi. Több nem is lesz már soha.

Ram megint más kérdés. Mellettem állt ki csütörtökön a koripályán is. Tudom, érzem, hogy gondol rám, talán picit hiányzom is neki.
De az érzéseit kifejezni nemnagyon fogja.
Viszont, ha szüksége lenne rám, feltétel nélkül állnék mellé.

Elgondolkodtam: mi lenne, ha a Kilencek összevesznének?
(alapból ki van zárva, hisz csak hallomásból ismerik egymást. de mégis..)

Ha mind más tanácsot adna, kire hallgatnék? Ki a legfontosabb közülük?
Még mindig gondolkodom rajta. Persze sokmindentől függ. Mind-mind más és más egyéniségek. Másképp látnak, másképp gondolkodnak. Más szemszögből ismerik a kérdést, mást akarnak elérni vele. De mégis, mit tennék?
Kiválasztanék egyet és a többit hagynám? Megpróbálnám összegyúrni a sok véleményt egy naggyá? Vagy a saját fejem után mennék?

A mostani állapotom egy vedlő fóka és egy bagzó rinocérosz közötti átmeneti állapot. Úgy nagyjából, legalábbis.
Tényleg nem tudom most hová tenni magam.

Egy célom van: ne okozzak csalódást Tigrisnek. Most Ő a legfontosabb.
De a többieknek is szükségük van rám és viszont.

Hajjaj, mi lesz ebből...

 Fél óra kellett. Mindössze fél óra.
A szokásosnál négyszerte kevesebb idő alatt sikerült megbirkózni a ruhával, a sminkkészlettel, a fésűvel és a bizonytalansággal.
Nem idegeskedtem, nem zavarodtam össze, összességében magamhoz képest is szokatlanul összeszedett és türelmes voltam.
A kiscsaj valahogy azt érte el végre, - amit eddig tucatnyi agykurkásznak eyüttesen sem sikerült -, hogy normálisnak higgyem magam.
A kép viszont még mindig hihetetlenül lebegett előttem: én estélyiben..?!
Pár másodperc telt el, és amire idáig értem a gondolatmenetben, már a valós képmásomat vizslattam az előszobatükörben, hibák után kutatva.
Nem kellett sok idő hozzá, hogy megtaláljam az elsőt: én magam egy nagy hiba vagyok.
A többi cucc rajtam meg ordított, hogy nem oda való.
Lerombolódtak a  magamról alkotott 'úgy vagyok jó, ahogy vagyok' - illúzióim.

Lucy szemében viszont elkápráztatottságot láttam, mikor felugrott a bőrfotelból, hogy közelebbről is szemügyre vehessen.
- 'Tükröm, tükröm, mondd meg nékem..' - fuvolázta angyalhangján, aztán, megakasztva a szót a torkán, ő is az üveglap felé fordult. - 'Nem csak a vidéken..' - mondta nagyon lassan.
Én elkezdtem volna rázni a fejemet, csakhogy nem akartam csalódást okozni Lucynek.
Ő pedig valószínűleg megsejtette:
- 'Még mindig nem hiszed, hogy különleges vagy..' - inkább ténymegállapításnak hatott, mint kérdésnek.
- 'Nemhogy különleges.. De ez még csak nem is én vagyok.' - válaszoltam.
- 'Oké, akkor ne higgy nekem' - sütött a hangjából a duzzogás. - 'A legjobb lesz mindkettőnknek, ha én most elmegyek.'
- 'De angyalom, én szeretnék Neked hinni...' - próbáltam menteni magam. - 'Csak ez most még nagyon új nekem. Lehet, hogy már percek múlva is mást fogok gondolni, nem tudom...'
Lucy szótlanul, dacosan rábólintott arra, amit mondtam, de egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki meg is akarja érteni.
Vette a felöltőjét és az ajtó felé indult.

Én meg csak álltam ott, mint egy fa - földbe gyökerezve. 'Megbántottam, csalódott bennem' - egyik felem ezzel korholt. A másik felem viszont folyamatosan duruzsolta a fülembe: 'Mit foglalkozol vele, hisz ez csak egy ismeretlen, taknyos kölyök.'
Nem volt kérdés, melyiknek hiszek.
Meg akartam győzni Lucyt arról, hogy bízom benne, hogy azt látom, amit ő, egyúttal azzal is tisztában voltam, hogy hazudni nem tudnék neki.
Miközben ő az ajtót nyitotta és megfordult, hogy búcsút intsen, én elhatároztam magam: vettem egy nagy levegőt és becsuktam a szemem.

Megpróbáltam elképzelni az eddigi életemet: a szürke, poros mindennapiságot, az értelmetlen szabályok vakon követését, a vélt vagy valós különbségeket köztem, és embertársaim közt. Végezetül a falakat, melyeket közébünk emeltem.
Aztán belegondoltam a Lucy által sugárzott életérzésbe. A varázslatosba, a változatosba. Abba az életbe, melynek egyedül megélőjének fantáziája szabhat határt. Láttam a gondtalanságot és a vakon bízást önmagunkban.
Mindazt, amit már akkor is láttam, mikor legelőször néztem Lucy valószínűtlenül gyönyörű szemébe.
Józan, higgadt - ámde korántsem kitisztult - fejjel sóhajtottam egyet. Még mindig csukott szemmel megpróbáltam érzékelni a világomat. Tudtam, hogy a lakásom előszobájában állok, a tükörrel szemben. Tudtam, mennyit gürcöltem és könyörögtem ezért a lakásért, és újra átéltem minden könnycseppet és káromkodást, amit valaha elejtettem benne.
A nagyvilágnak ezt az egyetlen zugát, ami teljes mértékben az enyém volt.

De egyvalamim még ezen felül is volt. Csak olyan egyértelműnek tűnt, hogy először számba se vettem.
A saját gondolataim, az elmém, a pszichém.
Mindaz, amit az eddigi életem - múltbéli tapasztalataim összessége - kialakított bennem.
Minden mosoly, minden könnycsepp. Minden szitokszó és minden megbánás. Minden érzelem, kimondott és ki-nem-mondott egyaránt.
Ez voltam én.

Vettem egy nagy levegőt és benntartottam. Most képes leszek rá, most menni fog.
És teljes erőből belebámultam a tükörbe.

Először semmi nem történt. Az égvilágon semmi. Csak bámultam a saját képembe.
Aztán, mikor eljutott a tudatomig, mit is látok - mikor be tudtam fogadni saját, teljesalakos (estélyis!) visszképem -, elképedtem.
Segítségért akartam kiáltani, vagy legalább Lucyt magam mellett akartam tudni. Valakit mindenképp, hisz amit láttam, attól az állam hatalmasat koppant egy fejembéli padlón.
A tükörből egy szemkápráztatóan gyönyörű, fiatal nő pislogott vissza rám.
A szám abban a pillanatban száradt ki, és a torkom kezdett dobogni a szívem helyett.
Hirtelen mindenemet teljes erővel érezni kezdtem: bizsergés rohant végig rajtam a fejbúbomtól a lábamujjaiig. Vérereim minden lüktetését éreztem és beleborzongtam a felismerésbe: ez mind én voltam.

Hallottam, ahogy az ajtó becsukódik, de nem féltem. Éreztem, tudtam, hittem: Lucy nem ment sehová. Ugyanúgy az előszobaszőnyegen áll, mint én. Oda sem kellett néznem, hogy leellenőrizzem, hittem magamnak.
A szememet továbbra se bírtam levenni a szememről - egyúttal magam körül is mindent sokkal élesebben kezdtem érzékelni. 

Pillantásom a lenyűgözően szép arcra siklott (az is én voltam!), és meg akartam érinteni, megsimogatni.
Kezem lassan, tétován elindult képmásom felé, amikor pedig ujjaim a hűvös üveglaphoz értek, valódi arcbőrömön is simogatást éreztem. Egy időtlen pillanat elballagtával visszahúztam a kezem és megfogtam Lucy kézfejét.
Lábujjhegyen állt a drága, ezért egy félfordulattam leguggoltam elé.
Mélyen a szemébe néztem, kis kezét az arcom elé húztam, és megpróbáltam a pusziba a tőlem telhető legtöbb hálát préselni.

Igen, ma foglalom össze, bár még nem ért véget.

Kezdem ott, hogy hétfőn jöttem suliba, tekintve hogy otthon Csaba (soha többé nem hívom apának) elintézte a lelkiállapotomat.

Folytatom ott, hogy a héten kábé (tördelve) fél órát beszéltem Bettivel, és mindannyiszor falhoz vágtam a telefont. A buszon meg elhajítottam hátra. Ma is nagyon felhúzott, mikor fél órát vártam rá, és még a fejét se fordította felém, sőt, visszahúzta a kezét is, mikor felém invitálták. Leírtam, mit gondolok.

Láttam Juditot is - tök véletlenül. Mert, ugye a Szeg és a Najmannkoli egy buszmegállót használ. 
Azt a hangot bárhol felismerném, ahogy a járását és a kézmozdulatait is. Hihetetlenül dühös lettem. Talán rá, talán magamra. Túléltem, bár a Neumann-ligában kikaptunk miatta.

A szünetben megismerkedtem Szandival, és végre személyesen is találkoztunk. Úgy tűnt, örül nekem. Kicsit azért szerintem furcsállja a dolgot, de ahogy kinéz, ebből nagyon jó barátság lesz.
Bár, már most is az. Az illata meg megbűvölt. (Nem félreérteni..:P)

Összességben ez nem a legjobb hetem volt, mégis mondhatni boldog vagyok.
Legalábbis újfent előrébb.

A családomról és a fejleményekről hétvégén.

Tudod, az utóbbi napok rengeteg lehetőséget adtak gondolkodásra. Éltem is ezekkel a lehetőségekkel.

Tudom, hogy a bizonytalanságodba én is beletettem a magam részét.
Hogy' is várhattam volna el Tőled, hogy tudd, mire gondolok, ha még én sem tudtam?
Hogy' a fenébe bízhattál volna bennem, ha közben (saját lelkiállapotomból fakadóan) még én sem bírtam magamban.

Az életem egy katasztrófa, ez tény. Rohadtul megvisel, ez is.
És az is tény, hogy a környezetem - köztük Te is - nehezen viseli, ha depressziósnak lát.

De igyekezni fogok/akarok.

Bármikor, feltétel nélkül - amiben tudok -, melletted állok. Az meg, hogy némely dolgok már nekem is meghaladják a képességeimet, nem csak elkeserítő, de törvényszerű is.

Te vagy a Legfontosabb.

Elveszíteni Természetesen nem akarlak.
És mindaddig melletted fogok állni (feltétel nélkül), amíg ez Neked jó.

Legjobbakat, Tigris.
Teljes szívemből szeretlek.

Higgyétek el, ha mondom: a pszichés kimerültség nagyságrendekkel erőteljesebben le tud nyomni, mint bárhány nap folyamatos edzés.

Mert fejben nem bírsz felkelni. Haragszol a Napra, amiért felkelt, és rohamozza a szemhéjadat. Haragszol a madarakra, amiért ilyen idegesítően csirimpolnak. Már mindenre haragszol, ami csak a szemed elé kerül.

És akkor nézzük, mit tennél boldogan: üdvözölnéd és hálát adnál a napnak, amiért fénnyel borítja be a világot. Rajongásig imádod a madarakat, amiért énekükkel elvarázsolnak reggelente - imádsz mindent, ami csak a szemed elé kerül.

Ennyi. A különbség egyetlen előjel.

Őszintén? Én is kontrasztosodom.
Lehetek jól, vagy rosszul.
Most épp rosszul.
És nagyon jól is.

Rosszul, mert apám miatt még mindig Pesten vagyok. Oknak többmindent is fel lehet fogni, de a lényege attól ugyanaz marad: itt vagyok, és nem ott, ahol jól érezném magam.
Én itt Pesten a saját fejembe vagyok zárva. Addig oké, hogy elviselem - egy ideig.
Merthogy utána vészesen elkezdtek hiányozni.

Viszont eszméletlenül jól. Boldogsággal tölt el a tudat, hogy bármilyen messze vagytok is, gondoltok rám, főleg a nehéz időkben. Tudom, hogy bármerre vet is a sors, lesz kire támaszkodnom. Ráadásul szerelmes vagyok (és itt jönne egy rövid, velős jelző - csakhogy Őrá az eddig létezők közül egyik sem elég megfelelő). Kellhet ennél több?

A mai ember általában nem tudja, valójában mi is történik körülötte/vele.
És boldog lenne - ha tudná, mi az a boldogság.

Általában.. És aki nem átlagos?
Annak elvárásai vannak a világgal szemben. A köznyelv úgy csúfolja őket, hogy: Az Intelligensek.
Aki igazán intelligens, soha nem lehet boldog - és szüntelenül az.
Megtanulja kezelni a helyzetét, bármilyen rossz is, és felülkerekedni rajta.

-De azért nézzük meg a kettővel fentebbi mondatot: soha nem lehet, de mindig az.
Nem lehet. De akkor hogyan lehet mégis?
Úgy, hogy magunk alakítjuk.
Boldogság csak a fejünkben létezik?-

Az intelligens szüntelenül tanul és alakítja világát. Legyen szó akármiről.

Az én gondom nem az, hogy nem vagyok intelligens. Annak tartom magam, az eddigiek alapján lehet, hogy nem is alaptalanul.

Az én gondom a háttér. A család: az élhető otthon, annak biztonsága és szilárdsága. Az pszichés 'van hová mennem'-tudat.
Na ezek hiányoznak az életemből.
Sőt, ami rosszabb, hogy nemcsakhogy hiányoznak, de fordított előjellel vannak benne.

Néha szoktam mondani: azt a hátteret, ami mögöttem van egy gyermekvédelmi közintézmény is biztosítani tudná.

Megyek, töröm magam előtt az utat. De mögöttem nincs semmi, csak a szüntelen, kegyetlen szenvedés.
És az az érzelmi háttér, amit létrehoztam magamnak. A választott családom: a barátaim.

Az amerikai haditengerészet a világ egyik -, ha nem a - legjobban működő szervezete. Négy alapszabály szerint élnek.
Ezzel kel, ezzel fekszik minden tengerészgyalogos, legyen bármilyen korú/rangú:
Isten. Haza. Hadtest. Család.

Hogy tudnék-e én jól működni? Tudnék-e olyan szilárd alapokat találni magamnak, mint ők?
Lássuk.

• Semmilyen istenben nem hiszek, a világomat én teremtettem.
• A hazához, mint szülőföldemhez semmi nem köt.
  Néha elérzékenyülök, ha a nép szenvedéseiről van szó, de az is csak az emberek miatt.
  Ez csak egy körbekerített terület, amire rá van írva, hogy: a miénk.
• Családügyekben már kifejtettem a véleményem. Azon kívül, hogy amit tudnak, annak a töredékét megteszik a boldogságomért, semmit nem jelentenek.
  
  (mielőtt leírnál a békafenék alá a fentiekért, élj úgy egy hónapot, mint én.)
   
• És végül a hadtest. Nos, az én bajtársaim a barátaim.
  Ők a Családom és az Istenem. Ők jelentik nekem a helyet, ahol élek - a szívükben.

És kérditek, miért csinálom?
Miért vagyok - válogatás nélkül, akihez csak tudok - kedves?
Miért vagyok önfeláldozó?
Miért tennék meg mindent értük?
Miért bízom meg kérdés nélkül mindben?

Mert ők jelentenek nekem mindent.

A világom tele szenvedéssel.
S lásd, most is Pesten poshadok.
Ebben a rohadék, agyapasztó világban.

És értetek élek, barátaim.
Azokért, akik a Kilencek között vannak. Azokért, akiket Képlékenybe tettem.
És azokért, akik a felém való érdeklődésnek akár szikráját is mutatják. Tehát Érted is.

Az megint más, hogy szerelmes vagyok.

Egy módosult barátság, hogy megtalálod a párodban a másik feledet.
Azt, ami belőled hiányzik, de nélküle nem tudsz élni.

Olyan barátság, ahol tényleg a másiknak szenteled életed nagy részét.

a mai dal egy John Lennon-szám 1970-ből.
témája eredetileg a kapitalizmus dicső korszakának embertelen agyelszívása.
Én, most a 21. században a droiddá válást próbálom jellemezni vele.

 Az utóbbi két nap picit sok volt érzelmileg nekem. De ezt úgyis tudjátok.

Amit sokan nem tudtok, bár sejthetitek, az az, hogy én sem bírok ki mindent.

Apám teljesen kikészített tegnapról mára virradóra. Három órakor még a párnámba borulva bőgtem. Igen, bőgtem.

Zokogtam, mint egy gyermek. Egy gyermek, aki nem akarja sem elveszíteni az édesapját, sem pedig bántani őt.

Ő addigra már aludt, vagy legalábbis elég messze volt tőlem ahhoz, hogy ne lehessek biztos benne, mit csinál. Akkor félni is elkezdtem.
Továbbra sem apámtól félek. Hanem attól, hogy bántanom kelljen.
Vagy elküldöm, vagy megütöm.

Tigris bőven várakozáson felül tette meg a maga részét: ő olyankor is tud szeretni, mikor legkevésbé érdemelném meg.

Ha mindent megköszönnék neki, amit értem tesz, hát be nem állna a pofám halálom napjáig. Még olyanokat is, amit csak kevesen vesznek észre. Lehet, hogy ő sem tudja, hogy észrevettem. Ja, és még csak nem is veszek észre mindent.

És az sem mellékes, hogy ő most bizonytalan. Mégis velem foglalkozik.

Prisz is bőven megviselt.

Ilyenkor bizony fel tud haragítani. Mikor kétkedni kezd abban, hogy megérdemli-e a szeretetemet. Még egyszer nem fogom hallani tőle, ebben biztos vagyok.
Ilyet ne mondjon..

Blanka, hát ő olyan, amilyenre számítottam. Feltétel nélkül mellettem áll mindenben, és kölcsönös.
Szükségem van Rá is. Az a szeretet és melegség, ami belőle árad, valahogy lelki táplálékot jelent. És, mikor Tigris nincs jelen az éterben, nélküle éhenhalnék.

Összességében sokan segítettek, mikor kelett. Ahogy én is szoktam.

Kezdem érteni a világomat.
Amelyik részét én magam teremtettem, az szinte hibátlan. Mert a barátok a választott családod ugyebár.

De amelyik adatott.. na, az egy katasztrófa. Megyek nevelőbe, komolyan mondom.:D

Már csak nevetek az egészen. 
Teljesen másképp lenne, ha nem így nőttem volna föl. És nem, nem lenne jobb.
De még lehet. Csak hinni kell benne.

fura lesz, amit most mutatok. egy egyszerű cover két ismeretlen palitól. de a zene, az magáért beszél.
az eredeti egyébként Bon Jovi új albumán, a Circle-ön található.

Hát igen, mit nem tud segíteni, ha szerelmes az ember, úgy-e bár.

Elég volt pár mondatot váltanom Tigrissel. Komolyan mondom, mintha kicentrifugázott volna, még most is pörög velem a világ. Mondjuk, el is voltam ázva eléggé.

Apám meg közben elment alukálni szépen, úgyhogy a világ is segített elfeledtetni önmagát.

Ennyi. Valamivel megint könnyebb.

Ilyen barátnőt kívánok mindenkinek.
De hogy ezt a példányt nem adnám, az is hullatuti. 

Ha gondja van veled van, nem elvonul és magában sírdogál, mint a legtöbb lány.
Ő eléd áll, és megmondja. Te meg vagy belátod, vagy nem.
Kezedbe adja a döntést.
Ha meg Ővele van gond, nem kezd el furcsán viselkedni, hanem elsuttogja neked, hogy valami nem van jól, és időt kér, hogy átgondolja a dolgokat.

Egy nappal később pedig már megint korlátok nélkül tudtok beszélgetni, kettőtökről is, a volt barátnődről is, meg bármiről.
És, habár még nem döntött, egyet biztosan állít: azt nem hagyja, hogy eltávolodjak tőle.
Abban is megegyeztünk, hogy még mielőtt döntene, átbeszéljük az egészet.

Na, és kérditek, hogy mi van ebben a csajban, ami így megfogott..

Ennyi. ZoliPaPa szuperül van, bármi legyen is a történet folytatása.

Mindannyitoknak.

Azt mertem hazudni hogy boldog vagyok.
Az igazság az, hogy egyáltalán nem vagyok az. Sőt, emberi roncsot látok, ha tükörbe nézek. Csak néha el tudok róla feledkezni.

Az apám volt. Évekig felém sem nézett, és állandóan csak a rosszat halottam felőle.
De megláttam, és bíztam benne. Megláttam benne azt, amit még saját magában sem látott.
Fél évig tudtam szeretni az édesapámat.

Ma este megkérdetem tőle, mi a legfontosabb az életében. Azt válaszolta, hogy én vagyok az.

Aztán elvettem mellőle a borospalackot. És kis híján megütött.

Szerintem ezzel elmondtam mindent. Megpróbáltam bízni benne, de csalódnom kellett.
Egy olyan ember, aki a saját akaratán nem tud felülkerekedni, a szememben egy senki.
Főleg, ha az érzéseit fojtja el miatta.

Egyáltalán nem vagyok boldog. Vagyis egy részem az.
De most ez a részem háttérbe kellett szoruljon, és hiába nyúlok érte, egyre csak távolabb kerül.
A saját családom miatt zuhanok össze lelkileg.
Csodás.
Zolikával megint kibaszott a saját kapott életútja.

Legalábbis az a része, amit nem ő maga alakított.

Megbocsátást kérek. Elnézni ilyet nem lehet.
Hazudtam, ez tény.
Ezentúl nem fogok.
Ezentúl soha nem mondom majd, hogy boldog vagyok.

Sick of my life. I'm tired of everything in my life..

A cím is, a tartalom is Tigrisre vonatkozik.

Hogy miért írom le ide a magánéletemet is?
Egyrészt teljes bizonyosságot akarok szerezni felőle, hogy nem fogtok félreérteni, így inkább megelőzöm a kérdéseket.
Másrészt az érzéseket, gondolatokat felvállalni, éretté nyilvánítani csak úgy lehet, hogy a köz elé tárod őket.
Bizonyosság Neked, és nekik is.
Akit érdekel, úgyis elolvassa, akit nem, az meg úgyse.

És, akinek kérdése van hogylétem felől, már megérdemli az őszinte és hamisíthatatlan választ.
Ugyanis soha nem javítok utólag. Amit itt leírok, azt számomra szent és sérthetetlen.
Lehet, hogy később változik, természetesen. De akkor és itt nagyon igaz.
Őszinteséget még soha nem bántam meg.

És tényleg így gondolom. Bármeddig, bármit. Akármit.
És Őérte.

Kevés dologban voltam valaha is ennyire biztos. Őszintén, hamisíthatatlanul.

Bárhogy döntsön is, bármilyen kérdésben, én tiszteletben fogom tartani a választását.

Ha holnap azt mondaná, hogy hagyjuk abba ezt a párkapcsolatosdit, akkor szó nélkül elfogadnám.
Feltétel nélkül. Mert ugyanígy szeretem és tisztelem: feltétel nélkül.

Ha holnap azt kérné, szálljak buszra, nem sokat gondolkodnék. Menetrendet sem néznék, egyszerűen fognám a kabátom meg a tárcám, aztán az első járattal indulnék hozzá.

Ha holnap nem hívna, én sem hívnám.
Arra gondolnék, hogy ha szüksége lesz rám, úgyis tudni fogja, hogy itt vagyok.
És higgyétek el, kedves mindennapi, szürke emberek, akik, ha egy napig nem beszéltek kedvesetekkel, már görcsöltök, mint hableány az akváriumban: egyáltalán nem bűn, ha néha hagyjátok egymást gondolkodni. Pihenni, kifújni magát.
Suliban is jól esik a szünet, bármennyire szeret is az ember tanulni, nem?
Mások sírógörcsöt kapnak, ha nem hallanak a másik felükről - én mosolygok rajta.
Hisz úgyis tudja, hogy itt vagyok. Nem is akarna sírni látni/hallani. És ráadásul nincs mitől rettegnem.

Az is más, ha könnyezem miatta.
Azok hálakönnyek. Címzett nélküli, őszinte, hamisíthatatlan hálakönnyek.
És hidd el, nincs ennél jobb érzés.

'this song's freakin' mystical..'
 

- 'Nemdohányzó, természetesen.'
Lucy felhagyott cirógatásommal, és lazított ölelésén is, én pedig kénytelen voltam tudomásul venni, hogy indulni akar.
Feltápászkodtam, majd szemügyre vettem a kanapéra terített estélyiket. Mindkettő eszméletlenül tetszett, hisz magam választottam őket pár hete, mikor édesanyámmal vásárolni mentünk. Viszont a bajom is ugyanaz volt mindkettővel: finoman fogalmazva nem nekem találták ki őket.
Én, estélyiben?! Még a gondolat is megnevettetett.
Lucy felfigyelt, és csillogó szemmel kérdezte:
- 'Most meg min nevetsz?' - és már ő is remekül derült rajtam.
- 'Nem tudom, ezen az egészen. Tizenöt perce még tök normális életem volt, erre belecsöppensz. Hazarángatsz, és kipakolsz elém, hát hogyismondjam... Életfelfogásomtól merőben eltérő cuccokat..' - zavartságomnál már csak derülni tudtam jobban.
- 'Tudom, hogy új neked. És furcsa. És még azt sem tudod, egyáltalán ki vagyok' - mondta és szinte simogatott a puszta hangjával is. Minden szava után azon kaptam magam, hogy mozognak az ajkaim - ugyanazt akartam mondani, tudniillik, mint a kislány. - 'De hidd el, bár most még nagyon idegen, de örülni fogsz a változásnak. Csak hinned kell bennem.'
- 'Hiszek benned' - suttogtam szinte önkívületben.
Olyan törődés áradt azokból a valószínűtlenül kék szemekből, amilyet még filmekben sem láttam soha.
- 'Akkor dönts, mert indulnunk kell' - mondta gyengéden. Habár hangja egyáltalán nem volt parancsoló, sőt, még csak erősebb sem a kelleténél, én mégis azonnal talpra ugrottam. Hirtelen lelkesedést tapasztaltam magamon:
- 'Igenis, asszonyom!' - kiáltottam és szalutáltam is próbáltam hozzá, amiből az lett, hogy lendületesen sikerült fejbevágni magam.
- 'Ne vidd túlzásba' - kacagott.
Szitkozódtam és nevettem egyszerre. Egyre jobban kedveltem Lucyt, bár most már a fejem is lüktetett miatta - és tíz perce pedig még simán felrobbantottam volna puszta gondolattal. Még szerencse, hogy ilyesmire nem vagyok képes. Hihetetlen bűvereje volt a szemeinek, kár lett volna értük.
Jobb kedvem lett. Határozottan jobb.
Ő is sokat változott ismeretségünk óta. A nemtörődöm akaratos fruskából egy csapásra kedves, aranyos, már-már túlontúl angyali kislány lett. Továbbra is sokkal érettebbnek tűnt a koránál, bár, az is lehet, hogy csak én lettem időközben gyerekebb. Nem is igazán volt fontos.
Sokkalta jobban érdekelt a gondolat, ami épp megfogalmazódott bennem. Lehet, hogy túlzásnak éreztem, de nem zavart, mert annyira felemelően új volt, annyira boldogítóan más.
'Végre valaki, aki foglalkozik a lelkemmel - akármi legyen is az igaz neve.'

És Lucynek már megint igaza lett: tényleg másképp kezdtem látni ezt az egészet.
Egy nagy kaland állt előttem. Én pedig a sűrűje felé tartottam.

Képzeletben azért adtam magamnak egy gratula-pacsit: tényleg vinni akar.

- 'Gondoltam, örülnél, ha hagynálak Téged választani' - előzött meg Lucy.
- 'Vagyis Te már döntöttél?' - kérdeztem.
- 'Már Te is. Ezt is megálmodtad, nem emlékszel?'
- 'Őszintén, angyalom? Nem, nem emlékszem. Mikor utoljára álmodtam, kábé annyi idős lehettem, mint Te most, talán picivel még fiatalabb is...' - és itt elakadt a szavam.
A kislány mosolya egyszerre volt lehengerlően titokzatos és hihetetlenül közlékeny.
'El fog mondani egy titkot' - villant eszembe, és keskenyebbre préseltem köztünk a levegőt. 
- 'Hadd mondjak el neked egy titkot' - súgta. - 'Minden ember álmodik, kortól és nemtől függetlenül. Csak néhányan..' - még halkabbra fogta hangját - '... néhányan eltompítják ezeket az álmokat.'
És akkor felsejlett előttem egy nagyon-nagyon régi, nálamnál alig öt évvel fiatalabb emlék. Egyszer régen az óvónénim megkérdezte tőlem, miért szeretek gyerek lenni.
A néni már a hetvenedik évét taposta, annak is a szegélyét már. Csak azért hagyták dolgozni, mert mindenki tudta róla, hogy a gyermekek jelentik az életét.
Mikor, olyan pár évvel később átgondoltam, miért is kérdezhetett, arra jutottam, hogy a kora miatt. Biztosan a végét érezte szegény, és szeretett volna még halála előtt emléket gyűjteni az életből. A kérdés biztos arra volt jó neki, hogy a válasz alapján feleleveníthesse emlékképeit. 
Most, hogy újra felrémlett bennem a terem, és a néni, ahogy a szőnyeg közepén térdel a gyerekek közt, és mélyen a szemembe néz... Most hirtelen elfogott egy különös érzés.
Talán akkor rég a néni is gyermekké vált. A hetvenéves kislány azt akarta megtudni, hogy jól csinálta-e.
Az óvónéniskedést?
A kislánykodást?
Vagy az egész életét?

Kérdésére - tudatlan, ötéves kobakkal - annyit válaszoltam: 'Mi gyermekek az álmainkat éljük.'
Az óvónéni másnap már nem jött dolgozni, és azóta sem láttam. De válaszomra szélesen elmosolyodott.
Elfordultam Lucytől, és elmorzsoltam egy könnycseppet. Igen, egy valódi könnycseppet. Igen, én.
Valamiért azonban azt éreztem, hiába takartam, ő úgyis látja. Egy nagy sóhajjal mentesítettem magam tehát mindenféle óvónénis képzelgésektől és felvettem egy mosolyt a kislány kedvéért. A ruhák felé fordultam és elkezdtem vizsgálni őket. Még mindig nem tudom az úticélt. 
- 'Lucy, drága..' - kezdtem. - 'Nem segítenél egy picit? Ha tudnám, hová megyek, könnyebb lenne választani is.'
Csak nézett rám erősen, szinte rosszallóan. Visszavettem.
- 'Oké, akkor csak annyit mondj: dohányzó, vagy nemdohányzó?'
- 'Már megint azt csinálod' - hányt szemre.
Abban a pillanatban két kérdés is felugrott elibém. Egyik a 'Mit csinálok?' volt, a másik pedig a 'Mi az, hogy már megint?'.
- 'Megint maszk van rajtad' - előzött meg újra Lucy.
- 'Micsoda van rajtam? - ámultam el.
- 'Maszk, ami mögé a valódi érzéseidet rejted.' - csattant fel. - 'Lehet, hogy a felnőttekkel szemben működik, de engem nem versz át.'
- 'Nem Téged akarlak átverni, drága..' - és elcsuklott a hangom.
- '... hanem a külvilágot, pontosan tudom. De hogyan várnád el a környezetedtől, hogy rendes legyen, miközben folyton hazudsz neki?' - a hangja már nem kemény volt, sokkal inkább tanító.
Hirtelen gyermeknek éreztem magam, akit hazugságon kapott az anyukája.
Megtörtem. Mikre nem képes ez a kiscsaj?!
Nem tudtam, mit mondjak. Az egész olyan furcsa volt. Csak álltam és könnyeztem némán. Lucy, az angyali Lucy pedig megpaskolta maga mellett az ülőhelyet. Szó nélkül az ölébe borultam, és csak sírtam. Zokogtam, mint egy gyermek.
Bűnbánón, összekuporodva az ölében egy hét éves, ismeretlen kislánynak. 
Ő pedig pontosan úgy simogatott, mint annak idején az öreg óvónéni.

Hazajöttem. Nem azért, mert elküldtek, vagy nem bírtam tovább. Hanem, mert így tartottam legjobbnak.
Bárki bármit gondol, higgyétek el, ha azt mondom: nem menekülés volt.

Tök logikus, ha egy párkapcsolatban az egyiknek időre van szüksége, a másik megadja neki. Ésszerű, következetes lépés.

Ezt csak azért jegyeztem meg, mert sokan furát néztek azon, hogy már itthon vagyok.

Belém égett egy része.
Az orromban érzem az illatát, tenyeremben a tapintását. Ajkaimon az Ő ajkait.
Bármikor magam elé tudom képzelni, és néha olyan jól sikerült, hogy az árnyalak felé kell nyúlnom, hogy megbizonyosodhassam felőle: tényleg nem valódi.
Ellenben az érzés nagyonis valódi.

Sokáig féltem, hogy nem vagyok szerelmes. Sokszor éreztem ilyesmit, illetve erre utalót, mikor nem volt körülöttem. 
De, mióta minden érzékszervem Ővele van tele, egy szem kétkedés nincs bennem.
Nem tudok kétkedni, hisz kézzelfogható bizonyítékom van rá:
menthetetlenül és gyógyíthatatlanul szerelmes vagyok Tóth Bettinába.

'én nem tudom, mi ez, de jó nagyon..'

Pontosan tudom, mi ez. És jó nagyon.

Tigris viszont bizonytalan.

Hogy önmagában, vagy bennem, azt még Ő sem tudná megmondani. Azt sem érti igazán, miért van rossz érzése - de van neki, és ezzel saját magát sodorja kétkedésbe.

Nem tudom megmondani, mi lenne a legjobb most neki.
Egyrészről az, ha ott lennék mellette, segíteném, támogatnám, megerősíteném.
Másrészt viszont át kell gondolnia mindent, amit csak bizonytalannak érez.

Úgy döntöttem hát: hagyom, gondolkodjon. Váljon bizonyossá, vagy döntsön ellenünk.
Nem, nem félek. Nincs mitől félnem

Elveszíteni soha nem fogom. Efelől sem kérdés, sem magyarázat nem szükséges.

Az, hogy a szerelmem nem találna viszonzásra nála?
Bevallom, sanszos. Ha kétkedik, abban benne van a 'nem úgy szeretlek' is.
Mégis tudom, és érzem, hogy szeret. (Nem a szavaiban hiszek, hisz azok tényleg csak szavak, és drága Tigrisem jó színész.=)

Időre van szüksége. Sok volt neki az utóbbi három hét. Érzelmileg, történésileg.

Az, hogy nekem könnyen ment mellette határoznom?

Ezt is lehet jóként és rosszként is felfogni.

Jóként, mert az érzéseimre, ha úgy tetszik a megérzéseimre hallgattam, és azokat a döntéseimet se nem tudom, se nem akarom megbánni.
Rosszként, mert a hirtelen döntés (kifelé, vagy akár Tigrisem felé is) számítást, hátsó szándékot, de ha nem akarok ilyen sarkított lenni, akkor is legkevesebb meggondolatlanságot jelez.

Összességében nem akarjuk szélnek ereszteni egymást, egyszerűen csak le kell ülepednie a felkavarodott érzelmi világunknak.

... ClaptonPapa újfent szuper.

That I can change the world
I would be the sunlight in your universe
You will think my love was really something good
Baby if I could change the world
 
 

Azaz megint eltelt egy év. Olyan agyonnyűtt mondat, mint a 'Fú, de jól nézel ki ma este', és legalább annyira kétszínű is. 

Mert nem egy év telt el. Hanem napok, órák. Percek.
... pillanatok.

Újév napja van, bár már nem sokáig..

Szeretnék pár megállapítást tenni.

1. Rengeteget fejlődtem az évben, főként pszichikailag. Kialakult a szószerinti értelemben vett én-em. Kialakult a legfontosabb pontok listája is az életemben.
2. Az évem két lányról szólt, legfőképp.
   Jutkáról. Az ő szerelméről, aztán a kétkedéseinkről, elválásunkról, majd nyughatatlanságomról. Szeptemberben békülésünkről, majd újabb haragunkról - immáron lehet, hogy örökre.
   Bettiről. Május közepe óta az egyik, és régóta a legfontosabb ember az életemben. Volt idő, mikor Tényleg csak Ő tartott életben. Mostanra odáig fajultam az ügyben, hogy ő az egyetlen, aki már nemcsak barátként érdekel.
3. Rengeteg új, kellemes ismerőssel gyarapodott a pumpa itt a mellkasom közepén. A régiek közül is sokan, nagyon sokan nagyon sokat fejlődtek/nőttek a szememben. 
   Veszítettem is el embereket az életemből.
   Legbüszkébb mindenképp a Bettivel való kapcsolatunkra, Prisszel való barátságunkra, és a Blankával kialakulóban lévő, leginkább lelkitársi kapcsolatként aposztrofálható jelenségre vagyok.
   Legjobban Jutka és Ram elveszítése (bár, nem rajtam múlt), és Shy elhidegülése miatt vagyok szomorú.

Összességében egy nagyon eseménydús, és így évvégére nagyon tetszetős évet sikerült zárnom.

Azt mondják, életed egyetlen pillanatát sem szabad elfelejteni.
Hát ez pont így lesz 2009-cel is.

Sok-sok, csilliárdnyi pillanat, melyek hol erőt adnak, ha arra van szükség, hol tanítanak, mit csináljak másként, jobban.

Úgy érzem, a decemberi hónap inkább az új év, az új életforma kezdeti alakulására volt jó. Olyasmit hozott elém, amiből, ha van elég erőm hozzá (márpedig mért'isne lenne, hisz Ti adtok erőt), nagyon szép jövő válhat.
Igen, az év vége egy szebb jövő ígéretét hozta el nekem.

2.010 ma kezdődik.
És talán vége nem is lesz soha.

A párkapcsolatok alapja a beszéd, a beszélgetés. Beszélgetések nélkül nincsen megértés, és megértés nélkül bizalom sem alakul ki.
Márpedig bizalom nélkül egy párkapcsolat mindkét fél számára csak kétkedést, félreértést okozhat.
Persze, mindig akadnak, akik túl tudnak ezen lépni, akiket nem érdekelnek a kétségek.
De őszintén: az elfojtott érzelmek, úgymint féltékenység, vagy a másik zavaró tulajdonságainak elhallgatása - legtöbbször magunk előtt is - például, mi jót hozhat egy kapcsolatba?
Ezért hát kérlek benneteket, szerelmesek, szeretők, bármennyire is furán hangzik a kérés:
Akarjatok társalogni!
(nem ok nélkül fedezhető fel benne a 'társ' szó)

Akkor is, ha úgy tűnik, semmi használható témát nem tudtok hozni.
Beszélgessetek minél többet, ez által is csak jobban megismeritek a másikat.

Egyetlen esetben szabad csak felhagyni a társalgással, de akkor viszont kötelező is:
ha valamelyikőtöknek már nem esik jól beszélgetni.

Kezd megtelni a Kilencek-lista. Nagyon örülök neki.

Mikor arra gondolok, mennyi fájdalmat okozott nekem bizonyos embereket kihúzni, elszorul a szívem. 
De annál nagyobb boldogságot jelentett újakat beiktatni.

Az emberek változnak, nem tudhatjuk, útjuk merre vezet - lehet, hogy a miénktől merőben eltérő irányba. Az is lehet, hogy mi kanyarodunk el..

Mikor először felvetettem a Kilencek-lista ötletét magamban, őszintén megvallva féltem. Féltem attól, hogy úgysem tudom magam örökké mellettük tartani, és fordítva.

Már nem félek. Tudom, hogy bárhogyan alakul is, ezek az emberek mindig mellettem lesznek.
Számítok összezörrenésekre, hisz azok mindenütt vannak. De már nem félek.

Köszönök mindent.
És higgyétek el, van mit köszönnöm.

A kiscsaj továbbra is erősen pályázott az Életem Legmegbotránkoztatóbb Jelensége-címre, és azt kell mondanom, már célegyenesben járt. Nem érdekelt tovább, ki ez és honnan jött. Már csak két dolog érdekelt: honnan tud rólam ennyit, és, hogy mit akar.

Nem volt elég neki, hogy porba tiporja az egész napomat (te jó ég.. tényleg a hétköznapiságért sopánkodom?!), teljesen nullába nézett, pontosan tudta, hol lakom, még az irányítást is átvette felettem.
Mégpedig abban a pillanatban, hogy kinyitottam az ajtót. A lobonc átsüvített az egész lakáson, egyenesen a hálóba. Levettem a felöltőt, helyére akasztottam a kulcsot, és mire odaértem, az egész szoba a feje tetején állt. A ruháim, az imádottak mind szanaszéjjel, az egész gyerekből pedig csak egy fenék látszott - a többi része ugyanis belemerült a gardróbszerkényembe. Vettem egy nagyonnagy levegőt, majd elővettem legelbűvölőbb (és egyben leggátlástalanabb) mosolyomat.
- 'Aranyom' - fuvoláztam -, nem gondolod, hogy ezt a pusztítós részt kihagyhatnánk? Csak mondd meg, mit keresel, és együtt biztosan megtaláljuk majd.'
- 'Pontosan tudod, hogy mit keresek' - válaszolta. Félvállról.
Én meg dühös lettem. Nagyon.
Tehetetlenségemben - gőzfelhővel az agyvizem helyén, ugyanis a szemem belülről kezdett el párásodni - kiballagtam a konyhába. Csináljon az a taknyos amit csak akar.
Féltem, ha így folytatja, még így ismeretlenül is, kénytelen leszek neki fájdalmat okozni, még ha ez oly kevéssé tenne is jót bármelyikőnk lelki békéjének.

Annyit biztosan tudtam, hogy a fruska a hálóban könnyfakasztóan magabiztos, tehát valamiféle tervvel rendelkezik a jövőmre vonatkozólag. Oké, gondolkodjunk.
A gardróbban keresgél. A gardróbban, ahol ruhaneműkön kívül aztán tényleg nem tartok semmi egyebet. Se stukkert, se titkos rádióállomást, még a dugipénzemet sem. Ha a kiscsaj ennyire tud, ezt is tudnia kell. Tehát - más magyarázatom nem volt - ruhát keres. Mivel az ő méretéből nem igazán vagyok betárazva, gondolom, nekem keres valamit.
Vinni akar valahová.
Ez volt az én viszonylag épelméjű következtetésem, bár gondolkodtam még a földalatti rituálszertartások fölött is. Megbolondulásomban egyre kevesebb okom volt nem kétkedni.
Bár, másképp hogyan jutottam volna haza a város átellenső végéből?
Oké, akkor nem bolondultam meg.

Hirtelen éktelenül sípolni kezdett a fülem, és ez kizökkentett gondolatmenetemből. A konyha közepén álltam, székre támaszkodva. Körbenéztem: rá kellett jönnöm, hogy nem a fülem sípol. Bár arról, mikor tettem föl a teavizet, lövésem sem volt.
Szorgos-háziasan kiszervíroztam kedvenc teámat két tetszetős bögrébe - Lucynek direkt angyalkásat választottam. Tálcára pakoltam, vettem két nagylevegőt, aztán elindultam a hálószoba felé. A magamra erőltetett bájos mosoly viszont már a küszöbön ráfagyott az arcomra.
Elképedtem azon, amit láttam. Eddig azt hittem, erősen kell majd koncentrálnom rá, hogy ne legyek nagyon dühös a kiscsajra, annak ellenére, hogy úgy söpört végig a hálómon, mint a Katrina.
Ehhez képest négyet kellett pislognom, mire a kép egyáltalán eljutott a tudatomig: az egész szobában szigorú, pedáns és ellenállhatatlan rend uralkodott. Sőt, tisztaságát tekintve is sokkal tetszetősebb lett - úgy tűnik, a barátném ki is porszívózott.
Oké, minden szép és jó. Csakhogy én a porszívót a konyhában, a mosogató alatt tartom. 
A szemöldököm felszaladt - egészen a hátam közepéig.

Még egy bizonyíték gyártódott rá tehát, hogy Lucy valódi: én soha nem tudtam volna ilyen rendet létreserénykedni.
Elképedésemben a következő kérdésen már időm sem volt elgondolkodni.
- 'A nappaliban vagyok' - hallatszott az angyal válasza.
A hangja valahogy sokkal tisztábbnak, gyermekibbnek tűnt, mint annakelőtte bármikor. Emlékeztetnem kellett magam rá, hogy még nem régóta ismerem. Felfogtam a tálcát és átsétáltattam a lakáson, csak azért, hogy újra megtorpanjak az ajtóban - de most nem a kivételes rend,vagy annak hiánya döbbentett meg. Hanem a tény, hogy a bőrfotelemben tényleg egy kislány ült. Ott bámészkodott körbe-körbe, rövid lábai a levegőben lógtak, és mintha az egész gyermek sugárzott volna a boldogságtól. 'Tényleg angyali' - gondoltam, és beljebb léptem.
Miközben elegyensúlyoztam a tálcát az asztalig, rámosolyogtam Lucyre. A reakció, hát az még az én mindenektől edzett lelki világomat is bőven megbolygatta.
Fölült, apró testét összehúzta, kezeit, mintha csak nyújtózkodni akarna, szégyellősen forgatta maga körül. Mozdulata közben rám csillantotta azokat a gyönyörű, valószínűtlenül kék szemeit. Széles mosolya az összes hiányzó tejfogát láttatni engedte, és vörhenyes bozontja alatt a fülei is meg-megmoccantak a nevetéstől.
Nem tudtam semmit szólni, csak álltam ott bambán, és gyönyörködtem benne: egy földre szállt angyal boldog, csengő kacajában.

Megráztam magam - még mindig nem tudom, ki ez és mit akar. Bármilyen angyali, azért csak az életembe pofátlankodott. Újra ránéztem, és elfogott az érzés, hogy egy ilyen teremtésre nem tudnék haragudni. Pszichikai képtelenség.
Odaadtam neki a bögréjét, az angyalkásat. Amilyen hálás szemekkel válaszolt, necces volt, hogy megint beleragadok a tér-időbe. Egy sóhajtással leküzdöttem a kísértést, inkább elindultam, hogy én is leülhessek. Menet közben belekortyoltam a teába, de ugyanazon pillanatban bele is akartam fulladni.
Megláttam ugyanis a kanapén heverő két gyönyörű estélyimet...

Vannak történések. Vannak bizony, ámbátor nem velem.

Az én életem itthon ugyanolyan, mint eleddig bármikor: unalmas. Rettentően, fogvacogtatóan unalmas, és itt gyötrődöm szüntelenül. Szenvedek a hiányotoktól elsősorban. Szenvedek a bátyáméktól, apám szüntelen szurkálódásától. Anyám lehetetlen viselkedésétől. A szmogtól lassan már sétálni is úszva megyek. A bezártság, tehetetlenség, hiány és.. és valami más. Na ezek összefonódva alkotják mostanáb ZoliPaPa mindennapjait.

Ennyit erről. Vagyis inkább ennyit rólam. Nem akarok sokat panaszkodni, hisz az sem az én, sem pedig a Ti lelki békéteknek nem tenne jót. Így legjobb, ha magamról nem ejtek több szót.

A karácsony egy nagy semmi volt. olyan volt, mint bármely más nap, csak pezsgőt ittunk boroskóla helyett. Csak már ahhoz sem volt kedvem, hogy csalódott legyek.

A napok összefolynak, többször meg kell néznem a naptárat, hogy tudatosulhasson, hol is járunk. Hol jár a világ, pontosabban.
Én valahol magamon kívül járok. Ezt én úgy szoktam hívni, hogy eltettem magam takarékra.

Örömömet a regényírás tartja ébren. Igen, jól látod. Az alantabb megjelenített két poszt valaminek a kezdetét jelzi - valaminek, aminek még nem tudom, hol a vége. Nehéz, de felemelő is egyben.

Mindent összevetve? Sajnálom, hogy szarul vagyok, de ha nem történik semmi, az általában engem is rohadtul megvisel. Ha meg rossz történik, az még jobban. Tessék nekem elnézni, hogy ilyen családom/otthoni körülményeim/ésatöbbim van. Tessék nekem elnézni, hogy néha gorombább vagyok a kelleténél, és annál, amilyen szeretném, hogy legyek.

És végezetül: tessék nekem elnézni, hogy nem vagyok most mellettetek. Tudom, hogy sokatoknak nem könnyű - nem feltétlenül miattam nem könnyű - ez a szünet, de előbb-utóbb úgyis...

Mondják: minden szenvedés megtérül.
Én ebben nem hiszek. De azt bizonyosan tudom, hogy nem vagyunk olyan hülyék, hogy hagyjuk magunkat szenvedésnek kitenni.
A világ igenis szép. Tessék bízni bennem.
És legfőképp: magadban.
 

'feels like a good friend..'

Kicsit azért - bevallom - ledöbbentett. Vagy a kiscsajnak a fantáziája nagyon széles, vagy az én elmém lett nagyon szeles.
Rápillantottam a szeplős, angyali arcra, vagy inkább arcocskára. Rengeteg kérdés öntötte el hirtelen a tudatalattimat, szinte bizsergett tőlük a tarkóm. Mégis, inkább úgy döntöttem, maradok a realitás talaján, még ha oly nehezemre esik is ebben a... pillanatban.
Először ki kéne derítenem, ki is ez a lány, aztán megtudni, hová sétálok vele épp.
És miért ilyen készségesen?!

Az utolsó kérdésre tudtam a választ, ennél egyértelműbb dologból csak kevés volt most a tudatomban: a kiscsaj magával ragadott.
A modern, huszonegyedik századi ember köztudottan be van zárva a saját fejébe. Követi a szabályokat: kibújik, padot koptat, férjhez/feleséghez megy, utódot nemz, ráncosodik, aztán elpatkol. Ez így van rendjén, ez így a norma.
Csak éli a kis életét, pontosan követve mindazon utasításokat, amiket a külvilágtól kap.
Ez a kiscsaj a szó legszorosabb értelmében kiszakított engem a hétköznapi szürke világomból, éppen azzal, hogy hihetetlenül nem hétköznapi. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy épp életem legnemhétköznapibb jelensége mellett sétálok.
Erre legalább rájöttem. A nevét, és úticélunkat azonban még mindig nem tudom..

Hét és nyolc év közé tettem volna, úgy egyébként. A beszéde, és a gondolkodása viszont idősebb színben tüntette föl.
Ahogy sejtettem, valószínűleg padot koptat.
'De akkor nem iskolában kellene lennie?'
- 'Angyalom, még a nevedet sem tudom' - kezdtem vele barátkozni. - 'Így nehéz lesz kommunikálnunk.'
- 'Nem fontos a nevem' - közölte. - 'Ha akarod, szólíthatsz Lucynek, ahogy a barátaim.'
'Ha akarod, szólíthatsz.. Tehát vagy ez az igazi neve, vagy nem. Valamiért nem úgy mondta, hogy: Lucynek hívnak.'
A kiscsaj olyannyira ledöbbentett, hogy még frappáns is elfelejtettem lenni.
'Oké, végülis, felőlem hívhatják akárhogy. De hová akar vinni?'
Az eddigi lelkesedést és izgalmat felváltotta a bizalmatlankodás, és kétkedés saját épelméjűségemben. Mikre nem képes ez a csaj?!
Eleddig abban a hitben éltem, hogy tök normális, átlagos lány vagyok.
Ehhez képest leszálltam egy villamosról egy tök ismeretlen környéken, látszólag mindenféle ok nélkül, aztán elaludtam a négysávos közepén. Most meg feltétel nélkül követek egy kislányt, akinek a valódi nevét valószínűsíthetően soha nem fogom megtudni. Hát ez szép. Ez még tőlem is teljesítmény - de korántsem voltam büszke magamra. Egyre inkább kezdtem elhinni, hogy megbolondultam. Napszúrás, vagy mittudomén.
Majdnem hangosan nevettem el magam. Vigyáznom kellett azonban, nehogy Lucy meghallja - a végén még azt hinné, rajta nevetek. Mégis, mikor felé fordultam, hogy feltegyem következő kérdésemet, szélesen mosolygott. 'Oké, lehet, hogy ő is bolondnak néz.'
- 'Lucy drága, és mondd csak, nem kellene neked most iskolában lenned, vagy egyéb hétköznapi elfoglaltságot végezni, mint a többi kislány?'
- 'Nem, drága, most éppen van fontosabb dolgom is.'
Egyszerre jelent meg az angyali arcon a 'rossz vagyok'-mosoly, és a 'tudatlan néni'-fintor. A szemei, ó azok a gyönyörű kék szemei továbbra is, megállíthatatlanul, és elsöprő erővel mosolyogtak. Imádom a szemeit.
- 'Szabad tovább kérdeznem, vagy megzavarnálak abban a bizonyos dologban?' - érdeklődtem, szinte nevetve. Olyan egy röhejes helyzet...
Már majdnem féltucat saroknyira jártunk 'ütközésünk' helyszínétől. Ez idő alatt emlékeim szerint egyetlenszer nézett rám: mikor a neve felől érdeklődtem.
Nem tudtam eldönteni, hogy most azért ilyen hihetetlenül lekezelő, mert ennyire nem érdekli, mit csinálok ott mellette, vagy azért, mert pontosan tudja. Ránéztem, megpróbáltam megállapítani, hogy egyáltalán ebben a világban jár-e, vagy mi van most. Eddigi viselkedése is olyan sápasztóan valószínűtlen volt, hogy az már nem normális.
Tehát összességében továbbra sem tudtam újdonsült Lucy barátnémról semmit.

- 'Nem zavarsz, de a kérdéseid fele értelmetlen, az összes többit pedig még meg sem fogalmaztad' - válaszolt olyan természetes könnyedséggel, mintha csak az időjárásról akarna felvilágosítani. Csakhogy az én gondolataimról beszélt.
Én pedig csak hápogni tudtam. Megfeledkeztem minden másról, már tényleg csak a kislány érdekelt. Majdnem dühös voltam rá, és dühömben csak két dolog jutott el a tudatomig: a csaj továbbra is sápasztóan lekezelő, és... minden szava igaz.
Ez a kislány tud valamit, ebben biztos voltam.
Ha a realitáshoz akartam volna ragaszkodni, arra tippeltem volna, hogy egy válóperes ügyvéd küldte a betanított lányát azért, hogy bevigyen az irodájába.
Ebben csak egy hiba volt: senki emberfiával nem álltam válóperben. Sőt, a főnökömön kívül pasihoz sem szóltam már régóta.
A másik tippem picit már elrugaszkodottabb volt: a titkos hódolóm fizette le a kiscsajt, hogy vezessen el hozzá. Ebbe a gondolatba szinte beleborzongtam, és akaratlanul is körbepillantottam.

És amit láttam, nagyon meglepett.
Az eddigi emeletes házak végtelennek tűnő sorát most fű és fa váltotta föl - rengeteg fű, és rengeteg fa. Szép, gondosan berendezett parkban sétáltunk, és ami a legszebb az egészben: a helyet nagyon jól ismertem. Jobbra tőlünk magasodott a nagytemplom, előttünk a szökőkút - tudom, mert reggelente mindig elfutok mellette, - a park végében pedig a környék rút kiskacsája, mintegy a zöld szőnyeg szegélyeként.
De ez a sokemeletes csúfság nagyonis közel állt a szívemhez, hisz ebben éltem már harmadik éve. Legnagyobb meglepetésemre kísérőm, vagy inkább vezetőm épp afelé a lépcsőház felé vezetett, amelyikhez - mit ad isten? - kulcsom is volt. Nagyon hamar meg kell tudnom, ki ez a lány és mit akar. Úgy tűnik, pontosan tudja, hová tart.
Megengedtem magamnak egy fanyar mosolyt. Bármilyen kérdéses és bizonytalan is a helyzet, a hazai környezet egy leheletnyit megnyugtatott.
Ugyanezzel a gondolattal fordítottam el a kulcsot is a bejárati ajtóban..

Kinyitottam a szemem. Végre ki bírtam nyitni. Végre képes voltam rá.

Első pillantásom a cipőmre esett. A legtöbben tudják rólam, hogy mindenkit magam körül a cipője tisztasága alapján ítélek meg. Aki tesz magára, annak a cipőjén is az látszik, ellenben aki tiszteli és szereti az életét (a szememben értékes emberek), tisztán, rendben tartja a cipőjét.
Hát, most csalódnom kellett magamban. Ahogy lenéztem legszívesebben megálltam volna ott, ahol voltam, és lesuvickoltam volna a csizmám. De amint egy kicsivel távolabb esett a pillantásom a saját lábfejem tájáról, rá kellett döbbennem, hogy egy forgalmi dugó közepén állok. Mi több, a dugót én magam okoztam?!
Azonmód lerebbentem a járdára, amilyen gyorsan és diszkréten csak tudtam. Nem akartam feltűnést kelteni, sáros csizmával meg pláne. Érdekes volt ezt hallani magamtól, miközben pár másodperce még teljes önkívületben álltam a négysávos kellős közepén. Még hogy feltűnés, á, dehogy! Mit nekem feltűnés?! Inkább letűnés, de az spuriban. Szinte azonnal hallani véltem a méltatlankodó autósok szitkait. Csak remélni mertem, hogy nem a családomat átkozzák, arra ugyanis pipa tudtam lenni.
Alig ocsúdtam fel rebbenésemből, máris újabb traumába kellett ütköznöm: egy kislány állt elém - a semmiből.
Nyolcévesforma lehetett, nagyon-göndör vörös haja és elbűvölő 'énisilyetakarok'-kék szeme volt. Szeplős kis arcán bájos vonásai és termetéhez képest pöttöm világoskék ruhácskája még angyalibbá tették.
Hirtelen olyannyira elvarázsolt, hogy a kelleténél picit nyomatékosabban ütköztem bele. Szegény angyalkám, pár pillanatnyit csak topogott a járdaflaszteron, aztán megadón eldőlt, mint egy sózsák. De a szeme, a szemei még így, félönkívületben is magukkal ragadtak.
- 'A szemeidet akarom, angyalom' - mondtam neki.
A kiscsaj bármiféle meghökkenés, vagy reklamáció nélkül rábólintott a mondottakra, oldalára hengeredett, és megpróbált felállni - sikertelenül. Hiába, az angyalok néha ducibbak a kelletüknél.
Kezemet nyújtottam neki, és felsegítettem. Ő pedig, mint egy úrihölgy, biccentett felém, aztán méltóságteljesen leporolta magát. Minekutána gyakorlatilag fellöktem, kicsit szemrehányón pillantott rám, miközben ruhácskájába tovább simogatta a port. Mégis, bármily neheztelőn nézett is, nem bírtam ellenállni a szemeinek. Egyszerűen megbűvöltek.
- 'Én meg mutatni valamit' - mondta egyszerűen. - 'Kövess.'
A hangja nem volt parancsoló, mi több, még csak erősebb sem annál, mint szokásos. Egyszerűen közölte velem a tényt: utána fogok menni.
'Oké - gondoltam -, most ez a kisangyal elcammog velem a szüleihez, és bemutat nekik úgy, mint esztelen nőszemélyt, aki levette mellel. Hát jó, ezt azért egyikünk sem akarja.'
- 'Angyalom' - kezdtem, és büszke voltam a találó megszólításra. -, 'nem esett bajod? Sajnálom, hogy neked mentem, hidd el, nem volt benne semmi szándékos. Elbambultam, vagy nem tudom, aztán egyszerre csak ott voltál, és olyan hirtelen...'
- 'Pszt!' - ennyi volt a válasz. 
'Na ez szép' - gondoltam. - 'Ez a kislány, bármilyen angyali is, mégiscsak lepisszegett. Hisz nem is ismered, minek követed? Nem is követem.' - És akkor jöttem rá, hogy mégis, hisz már egy saroknyira jártunk az eredeti incidenstől: a kislány elől, én meg utána, mint egy hűséges pulikutya. - 'Oké, mégis követem. De akkor sem hagyhatom, hogy oda vigyen, ahová csak kedve tartja. Legalább ki kéne deríteni.'
- 'Öhhm, csajszi, hová akarsz menni?' - kérdeztem, de a hangom még magamhoz képest is meglepően tétova volt.
- 'Tudod' - közölte az angyal.
- 'Akkor nem lenne gond, ha meg is neveznénk, hátha nem ugyanazt tudom, mint te.'
- 'De.'
- 'De, mint gond lenne?'
- 'De, mint ugyanarra gondolunk.'
Továbbra sem tudtam szabadulni a szemétől..

- 'Láttad egyáltalán, mi történt?' - kérdeztem egy pár perc, és pár újabb sarok után.
- 'Elaludtál' - válaszolta. - 'Igen, az út kellős közepén. Csak álltál ott csukott szemmel, és bámultad a szemhéjadat.'
'Jó tudni' - gondoltam. - 'Én csak úgy bámulok, és elalszom: az út közepén. Így kell ezt, pontosan így kell.'
- 'Azt nem lehetett látni véletlenül, mit álmodtam?' - ugrattam a lányt.
- 'Rólam álmodtál' - válaszolta. 
Egyáltalán nem úgy beszélt, mint egy gyermek. Nem úgy járt, nem úgy grimaszolt, mint egy gyermek. Az egész gyermek maga egyáltalán nem olyan volt, mint egy gyermek.
De valahogy mégis.. Nem értem én ezt..

'Néhányan akár meghalnának csak azért, hogy életben maradhassanak.' 

/Eagles/

'Csak akkor érhetsz a csúcsra, ha egy hegy elébe állsz.'

/ismeretlen/

Első és legfontosabb teendőmnek most azt érzem, hogy kifejezzem hálám a blog.hu staffjának, név szerint Lacinak.
Visszakaptam tőle adminisztrátori jogaim, amiért nagy nagy köszönettel tartozom neki.
Főleg ilyen nehéz időkben a blog az egyik önkifejezési mód, ami segíteni tud rajtam.

És hogy mért 'vissza' kellett helyezni?
Le akartam fokozni Ramot és megremegett a kezem.
... sajnos a könnyektől nem láttam, melyik rubrikát kattintom szürkévé...

Az utóbbi napok: egy nagy unblock bizonytalanság.

Igen, minden téren.

Még Bettiben is bizonytalan voltam. Igen, bizonytalan.
Hogy most hol tartok? Ott, ahol elindultam.
De azt sem mondta senki, hogy könnyű lesz.

Betti és Jutka békét kötöttek.
Én viszont utóbbit kizártam az életemből.
... lesznek még itt harcok.

Itthon minden jó. Vagyis nem, de mégis.
Nagyon jó érzés volt - szinte ott, azonnal lefényképeztem volna azt a pillanatot. a memóriám talán meg is tette.. -, amikor kiléptem a fürdőszobából, és bekiáltottam a nagyszobába: Apu, kész vagyok, jöhetsz.

És nem az, hogy végre kiértem a fürdőből.. Hanem az, hogy Apámnak szólhattam utána.
Van édesapám.
..végre van.

-Teszem hozzá, gyakorlatilag ki vagyunk téve az albérletből. Nem, igazából nem pénz miatt, bár az is közrejátszik benne.. 
Anyám viselkedése miatt a főbérlővel. És velünk.
Két ünnep közt pakolnunk kell.

És nem az idegesít, hogy nincs hová mennem, hisz ez nem igaz.
Hanem az, ahová menni fogok.
Lehet, hogy nagymamám tárt karokkal vár.
De én vissza fogom sírni a pillanatot, mikor bezártuk a kosárfonó utcai lakás ajtaját.
Nem szeretném, de vissza fogom.-

Ellenben anyámban nagyonnagyot csalódtam.

Jó érzés új emberekkel megismerkedni... 
Főleg, ha az illető lánynemű, eszméletlenül szimpatikus, kivételesen intelligens, kitűnően gondolkodik, és mindezekhez: rendkívül szerény. 
És bármennyire nem hiszi is, igen, megérdemli ezeket fok-métrék-határozókat.:)
Köszönöm, Blanka, hogy vagy nekem.

Prisz az utóbbi napokban is kitett magáért. Változatlanul - továbbra is - az egyetlen ember, aki hamarabb tudja, hogy bajom van, mint Tigris.
Sőt, néha még nálam is hamarabb tudja..
És mindig vigaszt tud nyújtani.. Úgyis tudja, mit mondanék.

Mindent összevetve van egy nagyon rossz rész az életemben, ami nagyon boldogan is eltelhetne..

Eleddig az volt a helyzet, hogy itthon volt minden (viszonylag) rendben, és Egerben volt minden katasztrófa.
A dolog felfordult.
Egerben sem minden okés, de itthon minden a feje tetején áll.
Cuki, mi?

És tudod, mi tesz mégis eszméletlenül boldoggá?
Hogy még mindig tudom, mi a legfontosabb az életemben.
És ahhoz tartom magam.

Most hogy vagyok?
... hát érdekesen. Mondhatni jól is, rosszul is. Képlékenyen.
 

A mai dal a hangulata miatt kerül ide. Nem azt mondom, hogy ajánlom.
Azt mondom, ha szükséged van rá, jót tesz.

Sokmindent mondhatnék mostani állapotomra, csak azt nem, hogy jól.

Két hét alatt három embert kellett kiírnom a Kilencekből. Két nyomorúságos, mégis talán életem legboldogabb hete alatt.

Shy az elérhetetlensége, Ram a taplósága, Jutka a nemtörődömsége miatt került ki a listából. Nem fogok magyarázni, az érintettek pontosan tudják, mit vétettek.
..a helyük még ott van.

És tudjátok, kedves Érintettek, miattatok valahogy soha nem sírnék.
(Ismerős, jutkadrága? =/)

Édesapám és magával hozott gondjai továbbra is ostromolják az életem. Rengeteget gondolkodom már azon is, hogy egyáltalán megéri-e itt tartani őt.
De valahányszor kétségek közé esek, felvillan bennem a nyárközepe-állapot.
Amikor volt apám. És annál jobb itthon nem volt még soha.

Tigrissel sem volt minden rendben.
Persze, minden párkapcsolatban vannak viták, és a mieink még csak nem is voltak túlságosan hevesek. Ennek ellenére bánt, hogy vitázunk. Kit ne bántana?!

A legrosszabb, hogy nem is miattam alakulnak a gondok, hanem a lehetőségeim (lehetetlenségeim) miatt. Azok miatt az események miatt, amiket nem én alakítok. A fenébe az egésszel, nem tudok ellenük mit tenni.

Új várományos került elő, aki a Kilencek-listára kerülhet. Bár, még nem ismerem eléggé, de máris jobban bízom benne, mint mondjuk a saját megérzéseimben. Ami azért - valljuk be - nem kis szó.

A jegyzetfüzetem az osztályfőnökömnél van. Igen, az osztályfőnökömnél. Kezébe adtam a fél életem. Mindent tudni fog, ami velem mostanában történt.
És nem félek tőle, eszemben sincs félni.

Ha lenne mit rejtegetnem/titkolnom, akkor félnék. Márpedig nincs.

Bátyámék hihetetlenül kitesznek magukért. Szinte megszerettem őket. Ennyire elkapta volna testéreimet a karácsonyi láz, vagy csak én vagyok sokkal érzékenyebb a jó dolgokra - nem tudhatom.

Mindenesetre jól esik.

Ennyit mára. Egyrészt, mert nem egyedül használom a gépet, másrészt, mert aki még használná, nemsokára hazaér.
Puszilok mindenkit, és elnézést kérek.
 

a dal Priszé. Mert ő ilyenkor is mellettem áll. (szombat(L))

A ma este rendbehozott mindent.
Igazából gond sem volt, csak egymás égető hiánya viselte meg (nemgyengén) lelki világunkat.

A reggelem csodásan indult: főzött kávéval indult a napom.
Régóta tervezem már, hogy így fogom rendezni az összes reggelem.

A kolibuszon aztán az Offspring-hangulat is elkapott.
Fel vagyok pörögve, közben meg lámpalázas vagyok. Lázasan pörgök a lámpán.

Miért lámpaláz?
Mert az egész világ totál izgalomba hoz, azért.

Euphorion lett belőlem, és rohadtul élvezem.
Megtaláltam azt, aki lenni akarok.
(Gyakorlatilag eddig is az voltam, aki vagyok, de csak keveseknek mutattam meg. Csak egy nagyon szűk baráti kör ismert igazán.)

Megtanultam őszintén, gátlások, szégyenérzet nélkül élni.
Megtanultam, kinek mire van szüksége, kit hogyan kell elbűvölni.
Megtanultam előidézni mások boldogságát (, s ezzel a sajátomat).

Lelkiismeretesen, tisztán, kötöttségek nélkül - elégedetten.

És nem mellékesen megtaláltam életem értelmeit is.

Gondok persze mindig vannak, de föléjük kell emelkedni.
Ne tedd meg azt a szívességet a világnak, hogy rosszul érzed magad benne.
Szarul csak gyengék vannak.

Az én életem sem evangélium, mégis sikerült megváltanom az egész világomat.
Újrateremtettem az egész életemet, és végre jól érzem magam benne.