Hidd el, hogy annyi mindent írnék.. Csak most nehéz. Mert sok, és hosszú. És tartalmas. És önnön lelki világomat is mélyen érinti.
Ami nem fetétlenül baj, csak lehet nem tesz jót az elkövetkezendőknek.. De ez egy másik mese.
Leírnám a velem történteket, leírnám én szívesen...
Csak még olyan frissek, még olyan zsengék, hogy nem szabad rájuk erőszakolnom a külvilág kritikus szemléletmódját, mert a végén csírájukban folytódnak el.
Nem arról van szó, hogy amit az elmúlt napokkal kapcsolatban érzek, nem vállalnám fel. Hanem arról, hogy az elsuhanó történéseket át kell gondolnom.
Meg kell éreznem, meg kell értenem, át kell élnem.
Amíg egy gondolat nem tudatos - amíg nem jutsz el odáig, hogy bárhol vállald -,érlelődik. Formálod, ismételgeted. Bebeszéled magadnak.
Ízlelgeted. Olyan, mint saját, de mégsem. Még túl friss. Még nem elég kialakult. Még nem életképes.
Mégsem idegen, mert közelinek, tapinthatónak tűnik. Az élmény, mely létrehozta, még olyan eleven, mintha csak az imént lett volna.
A gondolatok pedig, mint feltörekvő gejzír törnének utat a külvilág felé.
Legszívesebben elkiabálnám mindenkinek, aki olvas, mert annyira az enyémnek érzem.
De valahogy mégsem.
Ebben a bajban vagyok én most.
Gondolatainkat az határozza meg, miként döntünk azok sorsáról.
Legyen az bámilyen bárgyú gondolat, ha szegény halandó azt mondja, hogy ez most az ő életeszméje lesz, akkor azzá teszi. És fakadhatott akárhonnan.
Először meg kell értenem az érzéseket, mielőtt magamévá tehetném őket. Mielőtt magaménak vallhatnám őket.
Mielőtt bármit is akarnék velük kezdeni.
És én még nem döntöttem, miként gondolok az elmúlt napokra.
De sietni fogok vele. Magam is kíváncsi vagyok.
