Mindannyitoknak.
Azt mertem hazudni hogy boldog vagyok.
Az igazság az, hogy egyáltalán nem vagyok az. Sőt, emberi roncsot látok, ha tükörbe nézek. Csak néha el tudok róla feledkezni.
Az apám volt. Évekig felém sem nézett, és állandóan csak a rosszat halottam felőle.
De megláttam, és bíztam benne. Megláttam benne azt, amit még saját magában sem látott.
Fél évig tudtam szeretni az édesapámat.
Ma este megkérdetem tőle, mi a legfontosabb az életében. Azt válaszolta, hogy én vagyok az.
Aztán elvettem mellőle a borospalackot. És kis híján megütött.
Szerintem ezzel elmondtam mindent. Megpróbáltam bízni benne, de csalódnom kellett.
Egy olyan ember, aki a saját akaratán nem tud felülkerekedni, a szememben egy senki.
Főleg, ha az érzéseit fojtja el miatta.
Egyáltalán nem vagyok boldog. Vagyis egy részem az.
De most ez a részem háttérbe kellett szoruljon, és hiába nyúlok érte, egyre csak távolabb kerül.
A saját családom miatt zuhanok össze lelkileg.
Csodás.
Zolikával megint kibaszott a saját kapott életútja.
Legalábbis az a része, amit nem ő maga alakított.
Megbocsátást kérek. Elnézni ilyet nem lehet.
Hazudtam, ez tény.
Ezentúl nem fogok.
Ezentúl soha nem mondom majd, hogy boldog vagyok.
Sick of my life. I'm tired of everything in my life..
