Képzeletben azért adtam magamnak egy gratula-pacsit: tényleg vinni akar.
- 'Gondoltam, örülnél, ha hagynálak Téged választani' - előzött meg Lucy.
- 'Vagyis Te már döntöttél?' - kérdeztem.
- 'Már Te is. Ezt is megálmodtad, nem emlékszel?'
- 'Őszintén, angyalom? Nem, nem emlékszem. Mikor utoljára álmodtam, kábé annyi idős lehettem, mint Te most, talán picivel még fiatalabb is...' - és itt elakadt a szavam.
A kislány mosolya egyszerre volt lehengerlően titokzatos és hihetetlenül közlékeny.
'El fog mondani egy titkot' - villant eszembe, és keskenyebbre préseltem köztünk a levegőt.
- 'Hadd mondjak el neked egy titkot' - súgta. - 'Minden ember álmodik, kortól és nemtől függetlenül. Csak néhányan..' - még halkabbra fogta hangját - '... néhányan eltompítják ezeket az álmokat.'
És akkor felsejlett előttem egy nagyon-nagyon régi, nálamnál alig öt évvel fiatalabb emlék. Egyszer régen az óvónénim megkérdezte tőlem, miért szeretek gyerek lenni.
A néni már a hetvenedik évét taposta, annak is a szegélyét már. Csak azért hagyták dolgozni, mert mindenki tudta róla, hogy a gyermekek jelentik az életét.
Mikor, olyan pár évvel később átgondoltam, miért is kérdezhetett, arra jutottam, hogy a kora miatt. Biztosan a végét érezte szegény, és szeretett volna még halála előtt emléket gyűjteni az életből. A kérdés biztos arra volt jó neki, hogy a válasz alapján feleleveníthesse emlékképeit.
Most, hogy újra felrémlett bennem a terem, és a néni, ahogy a szőnyeg közepén térdel a gyerekek közt, és mélyen a szemembe néz... Most hirtelen elfogott egy különös érzés.
Talán akkor rég a néni is gyermekké vált. A hetvenéves kislány azt akarta megtudni, hogy jól csinálta-e.
Az óvónéniskedést?
A kislánykodást?
Vagy az egész életét?
Kérdésére - tudatlan, ötéves kobakkal - annyit válaszoltam: 'Mi gyermekek az álmainkat éljük.'
Az óvónéni másnap már nem jött dolgozni, és azóta sem láttam. De válaszomra szélesen elmosolyodott.
Elfordultam Lucytől, és elmorzsoltam egy könnycseppet. Igen, egy valódi könnycseppet. Igen, én.
Valamiért azonban azt éreztem, hiába takartam, ő úgyis látja. Egy nagy sóhajjal mentesítettem magam tehát mindenféle óvónénis képzelgésektől és felvettem egy mosolyt a kislány kedvéért. A ruhák felé fordultam és elkezdtem vizsgálni őket. Még mindig nem tudom az úticélt.
- 'Lucy, drága..' - kezdtem. - 'Nem segítenél egy picit? Ha tudnám, hová megyek, könnyebb lenne választani is.'
Csak nézett rám erősen, szinte rosszallóan. Visszavettem.
- 'Oké, akkor csak annyit mondj: dohányzó, vagy nemdohányzó?'
- 'Már megint azt csinálod' - hányt szemre.
Abban a pillanatban két kérdés is felugrott elibém. Egyik a 'Mit csinálok?' volt, a másik pedig a 'Mi az, hogy már megint?'.
- 'Megint maszk van rajtad' - előzött meg újra Lucy.
- 'Micsoda van rajtam? - ámultam el.
- 'Maszk, ami mögé a valódi érzéseidet rejted.' - csattant fel. - 'Lehet, hogy a felnőttekkel szemben működik, de engem nem versz át.'
- 'Nem Téged akarlak átverni, drága..' - és elcsuklott a hangom.
- '... hanem a külvilágot, pontosan tudom. De hogyan várnád el a környezetedtől, hogy rendes legyen, miközben folyton hazudsz neki?' - a hangja már nem kemény volt, sokkal inkább tanító.
Hirtelen gyermeknek éreztem magam, akit hazugságon kapott az anyukája.
Megtörtem. Mikre nem képes ez a kiscsaj?!
Nem tudtam, mit mondjak. Az egész olyan furcsa volt. Csak álltam és könnyeztem némán. Lucy, az angyali Lucy pedig megpaskolta maga mellett az ülőhelyet. Szó nélkül az ölébe borultam, és csak sírtam. Zokogtam, mint egy gyermek.
Bűnbánón, összekuporodva az ölében egy hét éves, ismeretlen kislánynak.
Ő pedig pontosan úgy simogatott, mint annak idején az öreg óvónéni.
