'..és akkor egyszerre felbukkant.
Mintha a semmiből tűnt volna elő.. Olyan sejtelmesen úszott felé, mintha valami szellemhajó volna.
Lassan, előkelően burkolózott ki a tejfehér ködből.
A méltóságteljesen közeledő hajótest szinte megbabonázta főhősünket: elhajította az oly nehezen összeeszkábált kalapácsot, és szinte megrészegülten tántorgott a jéghideg vízbe. Közben folyton ordított. Hangszalagjai, bár még fájtak torokgyulladása miatt, most bírták a megterhelést - az ifjú Robinson úgy érezte, soha nem ordított még ilyen hangosan.
És akkor a hajó válaszolt. Először csak sejtelemként úszott felé valamicske búgó hang, de amint közelebb ért, már tisztán kivehető volt a hajókürt bömbölése.
- Megmenekültem - suttogta könnyeivel küszködve az ifjú Robinson.
És a végtelen víz mintha csak válaszolni akart volna, egyre csak sodorta a hajót közelebb, és közelebb.'
A történetbeli Robinson a megmenekülés után persze mindent elveszít, amit addig a szigetén felépített. Mégsem tétovázott, mikor az ismeretlen, mégis barátságos hajó kapitánya felé nyújtotta kezét.
Nem tudta, mi vár majd rá a civilizált világban. Mégsem habozott otthagyni a nehéz munkával felépített, mégis túl idegen, és távoli szigetet.
Túllépni tudni kell. Akár a sors dönt így, akár mi magunk.
