A kiscsaj továbbra is erősen pályázott az Életem Legmegbotránkoztatóbb Jelensége-címre, és azt kell mondanom, már célegyenesben járt. Nem érdekelt tovább, ki ez és honnan jött. Már csak két dolog érdekelt: honnan tud rólam ennyit, és, hogy mit akar.
Nem volt elég neki, hogy porba tiporja az egész napomat (te jó ég.. tényleg a hétköznapiságért sopánkodom?!), teljesen nullába nézett, pontosan tudta, hol lakom, még az irányítást is átvette felettem.
Mégpedig abban a pillanatban, hogy kinyitottam az ajtót. A lobonc átsüvített az egész lakáson, egyenesen a hálóba. Levettem a felöltőt, helyére akasztottam a kulcsot, és mire odaértem, az egész szoba a feje tetején állt. A ruháim, az imádottak mind szanaszéjjel, az egész gyerekből pedig csak egy fenék látszott - a többi része ugyanis belemerült a gardróbszerkényembe. Vettem egy nagyonnagy levegőt, majd elővettem legelbűvölőbb (és egyben leggátlástalanabb) mosolyomat.
- 'Aranyom' - fuvoláztam -, nem gondolod, hogy ezt a pusztítós részt kihagyhatnánk? Csak mondd meg, mit keresel, és együtt biztosan megtaláljuk majd.'
- 'Pontosan tudod, hogy mit keresek' - válaszolta. Félvállról.
Én meg dühös lettem. Nagyon.
Tehetetlenségemben - gőzfelhővel az agyvizem helyén, ugyanis a szemem belülről kezdett el párásodni - kiballagtam a konyhába. Csináljon az a taknyos amit csak akar.
Féltem, ha így folytatja, még így ismeretlenül is, kénytelen leszek neki fájdalmat okozni, még ha ez oly kevéssé tenne is jót bármelyikőnk lelki békéjének.
Annyit biztosan tudtam, hogy a fruska a hálóban könnyfakasztóan magabiztos, tehát valamiféle tervvel rendelkezik a jövőmre vonatkozólag. Oké, gondolkodjunk.
A gardróbban keresgél. A gardróbban, ahol ruhaneműkön kívül aztán tényleg nem tartok semmi egyebet. Se stukkert, se titkos rádióállomást, még a dugipénzemet sem. Ha a kiscsaj ennyire tud, ezt is tudnia kell. Tehát - más magyarázatom nem volt - ruhát keres. Mivel az ő méretéből nem igazán vagyok betárazva, gondolom, nekem keres valamit.
Vinni akar valahová.
Ez volt az én viszonylag épelméjű következtetésem, bár gondolkodtam még a földalatti rituálszertartások fölött is. Megbolondulásomban egyre kevesebb okom volt nem kétkedni.
Bár, másképp hogyan jutottam volna haza a város átellenső végéből?
Oké, akkor nem bolondultam meg.
Hirtelen éktelenül sípolni kezdett a fülem, és ez kizökkentett gondolatmenetemből. A konyha közepén álltam, székre támaszkodva. Körbenéztem: rá kellett jönnöm, hogy nem a fülem sípol. Bár arról, mikor tettem föl a teavizet, lövésem sem volt.
Szorgos-háziasan kiszervíroztam kedvenc teámat két tetszetős bögrébe - Lucynek direkt angyalkásat választottam. Tálcára pakoltam, vettem két nagylevegőt, aztán elindultam a hálószoba felé. A magamra erőltetett bájos mosoly viszont már a küszöbön ráfagyott az arcomra.
Elképedtem azon, amit láttam. Eddig azt hittem, erősen kell majd koncentrálnom rá, hogy ne legyek nagyon dühös a kiscsajra, annak ellenére, hogy úgy söpört végig a hálómon, mint a Katrina.
Ehhez képest négyet kellett pislognom, mire a kép egyáltalán eljutott a tudatomig: az egész szobában szigorú, pedáns és ellenállhatatlan rend uralkodott. Sőt, tisztaságát tekintve is sokkal tetszetősebb lett - úgy tűnik, a barátném ki is porszívózott.
Oké, minden szép és jó. Csakhogy én a porszívót a konyhában, a mosogató alatt tartom.
A szemöldököm felszaladt - egészen a hátam közepéig.
Még egy bizonyíték gyártódott rá tehát, hogy Lucy valódi: én soha nem tudtam volna ilyen rendet létreserénykedni.
Elképedésemben a következő kérdésen már időm sem volt elgondolkodni.
- 'A nappaliban vagyok' - hallatszott az angyal válasza.
A hangja valahogy sokkal tisztábbnak, gyermekibbnek tűnt, mint annakelőtte bármikor. Emlékeztetnem kellett magam rá, hogy még nem régóta ismerem. Felfogtam a tálcát és átsétáltattam a lakáson, csak azért, hogy újra megtorpanjak az ajtóban - de most nem a kivételes rend,vagy annak hiánya döbbentett meg. Hanem a tény, hogy a bőrfotelemben tényleg egy kislány ült. Ott bámészkodott körbe-körbe, rövid lábai a levegőben lógtak, és mintha az egész gyermek sugárzott volna a boldogságtól. 'Tényleg angyali' - gondoltam, és beljebb léptem.
Miközben elegyensúlyoztam a tálcát az asztalig, rámosolyogtam Lucyre. A reakció, hát az még az én mindenektől edzett lelki világomat is bőven megbolygatta.
Fölült, apró testét összehúzta, kezeit, mintha csak nyújtózkodni akarna, szégyellősen forgatta maga körül. Mozdulata közben rám csillantotta azokat a gyönyörű, valószínűtlenül kék szemeit. Széles mosolya az összes hiányzó tejfogát láttatni engedte, és vörhenyes bozontja alatt a fülei is meg-megmoccantak a nevetéstől.
Nem tudtam semmit szólni, csak álltam ott bambán, és gyönyörködtem benne: egy földre szállt angyal boldog, csengő kacajában.
Megráztam magam - még mindig nem tudom, ki ez és mit akar. Bármilyen angyali, azért csak az életembe pofátlankodott. Újra ránéztem, és elfogott az érzés, hogy egy ilyen teremtésre nem tudnék haragudni. Pszichikai képtelenség.
Odaadtam neki a bögréjét, az angyalkásat. Amilyen hálás szemekkel válaszolt, necces volt, hogy megint beleragadok a tér-időbe. Egy sóhajtással leküzdöttem a kísértést, inkább elindultam, hogy én is leülhessek. Menet közben belekortyoltam a teába, de ugyanazon pillanatban bele is akartam fulladni.
Megláttam ugyanis a kanapén heverő két gyönyörű estélyimet...
