Egerben történő diákéveim alatt megtapasztalhatom a fiatalság, pontosabban a kollégista fiatalság minden szépségét, és búját-baját.
Kolisnak lenni egy külön fejezet az ember életében. Az első és legfontosabb alkalom arra, hogy megtanulj önállóan gondoskodni magadról.
A kollégista éveid tanítanak meg a nagybetűs életre.
Minden ilyen intézménynek megvan a maga sajátossága.
A miénk például (*horkant egy nagyot*) az étkeztetés.
Röviden összefoglalva: híresen rossz és híresen kevés.
Addig oké, hogy a létszükségletet fedezi, de annál semmi többet.
Elég annyit mondanom, hogy van, aki már kínjában rendel inkább két pizzát. Pedig a pizzát sem szeressük annyira.
És hiába a folytonos egyezkedés a diákokkal, bármily reform következhetett: elégedettek nem lettünk soha.
Tud-e az átlagember elégedett lenni?
Tudnak-e számolni azzal a ténnyel, hogy semmi nem lehet tökéletes?
Ami nem tökéletes az már nekünk embereknek nem is felel meg?
Semmi sem felel meg? Semmi sem elég jó?
Vagy ezekkel a kérdésekkel csak önnön tökéletlenségünket akarjuk palástolni?
És milyen furcsa..
A civilizált világot az ember hozta létre.
Az ember, aki tökéletességre törekszik.
Az ember, aki utál hibázni, és utálja beismerni, hogy hibázott.
Mégis hol a hiba valójában?
Talán maga az ember az.
És a jobbá tétele vajon kin múlik?
A felsővezetőkön? A minisztereken? A vezérigazgatókon?
Persze, én meg a norvég király vagyok.
Rajtunk múlik. Rajtad és Rajtam.
Mi a gond? Nem mered? Nem akarod? Van más, aki megtegye?
Élj abban a tudatban, hogy Te legalább megtetted.
Egy ember nem fogja megváltani a világot?
Igaz. De ha Te is belekezdesz, máris eggyel többen leszünk.
Hol kezdd?
Önmagadban.
Sok sikert!
