Avagy milyen az, ha találsz egy lányt, aki nagyon-nagyon el tud kapni.
Fogalmazzunk úgy, hogy minden pillantása egy-egy heart attack. Minden érintése egy földrengés hatásaival ér fel.
Csak hát, fiatal még. Nagyon.
Juuuuuuuuuuuujjjj...:)
Felnevelt. Megtanított rá, hogy kell befeküdni egy autó alá úgy, hogy ne törd el a lábad, ha ráesik.
Megmutatta, milyen a becsületes munka után érzett elégedettség. Megfigyeltem, mi a beletörődő nyugalom. Milyen az áldozatos önfeláldozás, úgy, hogy eszméit mégsem adta föl. Mindenre volt válasza, és sosem mondott hülyeséget. Nyolcadik x-en túl is tudott néha gyermek lenni, és az ég óvja meg emlékezetemben a pillantását, amivel fogadott unokáit csodálni tudta olykor. Nem saját maga miatt lépett be a család életébe, hanem miattunk, mégsem volt rossz szava ránk. Ha volt, akkor is csak okkal.
Mindent csak okkal. A halálát is.
Emlékeinkben Haklik János.
És hogy ezeken túl?
Majdnem boldog vagyok.
