Vannak történések. Vannak bizony, ámbátor nem velem.
Az én életem itthon ugyanolyan, mint eleddig bármikor: unalmas. Rettentően, fogvacogtatóan unalmas, és itt gyötrődöm szüntelenül. Szenvedek a hiányotoktól elsősorban. Szenvedek a bátyáméktól, apám szüntelen szurkálódásától. Anyám lehetetlen viselkedésétől. A szmogtól lassan már sétálni is úszva megyek. A bezártság, tehetetlenség, hiány és.. és valami más. Na ezek összefonódva alkotják mostanáb ZoliPaPa mindennapjait.
Ennyit erről. Vagyis inkább ennyit rólam. Nem akarok sokat panaszkodni, hisz az sem az én, sem pedig a Ti lelki békéteknek nem tenne jót. Így legjobb, ha magamról nem ejtek több szót.
A karácsony egy nagy semmi volt. olyan volt, mint bármely más nap, csak pezsgőt ittunk boroskóla helyett. Csak már ahhoz sem volt kedvem, hogy csalódott legyek.
A napok összefolynak, többször meg kell néznem a naptárat, hogy tudatosulhasson, hol is járunk. Hol jár a világ, pontosabban.
Én valahol magamon kívül járok. Ezt én úgy szoktam hívni, hogy eltettem magam takarékra.
Örömömet a regényírás tartja ébren. Igen, jól látod. Az alantabb megjelenített két poszt valaminek a kezdetét jelzi - valaminek, aminek még nem tudom, hol a vége. Nehéz, de felemelő is egyben.
Mindent összevetve? Sajnálom, hogy szarul vagyok, de ha nem történik semmi, az általában engem is rohadtul megvisel. Ha meg rossz történik, az még jobban. Tessék nekem elnézni, hogy ilyen családom/otthoni körülményeim/ésatöbbim van. Tessék nekem elnézni, hogy néha gorombább vagyok a kelleténél, és annál, amilyen szeretném, hogy legyek.
És végezetül: tessék nekem elnézni, hogy nem vagyok most mellettetek. Tudom, hogy sokatoknak nem könnyű - nem feltétlenül miattam nem könnyű - ez a szünet, de előbb-utóbb úgyis...
Mondják: minden szenvedés megtérül.
Én ebben nem hiszek. De azt bizonyosan tudom, hogy nem vagyunk olyan hülyék, hogy hagyjuk magunkat szenvedésnek kitenni.
A világ igenis szép. Tessék bízni bennem.
És legfőképp: magadban.
'feels like a good friend..'
