Kicsit azért - bevallom - ledöbbentett. Vagy a kiscsajnak a fantáziája nagyon széles, vagy az én elmém lett nagyon szeles.
Rápillantottam a szeplős, angyali arcra, vagy inkább arcocskára. Rengeteg kérdés öntötte el hirtelen a tudatalattimat, szinte bizsergett tőlük a tarkóm. Mégis, inkább úgy döntöttem, maradok a realitás talaján, még ha oly nehezemre esik is ebben a... pillanatban.
Először ki kéne derítenem, ki is ez a lány, aztán megtudni, hová sétálok vele épp.
És miért ilyen készségesen?!
Az utolsó kérdésre tudtam a választ, ennél egyértelműbb dologból csak kevés volt most a tudatomban: a kiscsaj magával ragadott.
A modern, huszonegyedik századi ember köztudottan be van zárva a saját fejébe. Követi a szabályokat: kibújik, padot koptat, férjhez/feleséghez megy, utódot nemz, ráncosodik, aztán elpatkol. Ez így van rendjén, ez így a norma.
Csak éli a kis életét, pontosan követve mindazon utasításokat, amiket a külvilágtól kap.
Ez a kiscsaj a szó legszorosabb értelmében kiszakított engem a hétköznapi szürke világomból, éppen azzal, hogy hihetetlenül nem hétköznapi. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy épp életem legnemhétköznapibb jelensége mellett sétálok.
Erre legalább rájöttem. A nevét, és úticélunkat azonban még mindig nem tudom..
Hét és nyolc év közé tettem volna, úgy egyébként. A beszéde, és a gondolkodása viszont idősebb színben tüntette föl.
Ahogy sejtettem, valószínűleg padot koptat.
'De akkor nem iskolában kellene lennie?'
- 'Angyalom, még a nevedet sem tudom' - kezdtem vele barátkozni. - 'Így nehéz lesz kommunikálnunk.'
- 'Nem fontos a nevem' - közölte. - 'Ha akarod, szólíthatsz Lucynek, ahogy a barátaim.'
'Ha akarod, szólíthatsz.. Tehát vagy ez az igazi neve, vagy nem. Valamiért nem úgy mondta, hogy: Lucynek hívnak.'
A kiscsaj olyannyira ledöbbentett, hogy még frappáns is elfelejtettem lenni.
'Oké, végülis, felőlem hívhatják akárhogy. De hová akar vinni?'
Az eddigi lelkesedést és izgalmat felváltotta a bizalmatlankodás, és kétkedés saját épelméjűségemben. Mikre nem képes ez a csaj?!
Eleddig abban a hitben éltem, hogy tök normális, átlagos lány vagyok.
Ehhez képest leszálltam egy villamosról egy tök ismeretlen környéken, látszólag mindenféle ok nélkül, aztán elaludtam a négysávos közepén. Most meg feltétel nélkül követek egy kislányt, akinek a valódi nevét valószínűsíthetően soha nem fogom megtudni. Hát ez szép. Ez még tőlem is teljesítmény - de korántsem voltam büszke magamra. Egyre inkább kezdtem elhinni, hogy megbolondultam. Napszúrás, vagy mittudomén.
Majdnem hangosan nevettem el magam. Vigyáznom kellett azonban, nehogy Lucy meghallja - a végén még azt hinné, rajta nevetek. Mégis, mikor felé fordultam, hogy feltegyem következő kérdésemet, szélesen mosolygott. 'Oké, lehet, hogy ő is bolondnak néz.'
- 'Lucy drága, és mondd csak, nem kellene neked most iskolában lenned, vagy egyéb hétköznapi elfoglaltságot végezni, mint a többi kislány?'
- 'Nem, drága, most éppen van fontosabb dolgom is.'
Egyszerre jelent meg az angyali arcon a 'rossz vagyok'-mosoly, és a 'tudatlan néni'-fintor. A szemei, ó azok a gyönyörű kék szemei továbbra is, megállíthatatlanul, és elsöprő erővel mosolyogtak. Imádom a szemeit.
- 'Szabad tovább kérdeznem, vagy megzavarnálak abban a bizonyos dologban?' - érdeklődtem, szinte nevetve. Olyan egy röhejes helyzet...
Már majdnem féltucat saroknyira jártunk 'ütközésünk' helyszínétől. Ez idő alatt emlékeim szerint egyetlenszer nézett rám: mikor a neve felől érdeklődtem.
Nem tudtam eldönteni, hogy most azért ilyen hihetetlenül lekezelő, mert ennyire nem érdekli, mit csinálok ott mellette, vagy azért, mert pontosan tudja. Ránéztem, megpróbáltam megállapítani, hogy egyáltalán ebben a világban jár-e, vagy mi van most. Eddigi viselkedése is olyan sápasztóan valószínűtlen volt, hogy az már nem normális.
Tehát összességében továbbra sem tudtam újdonsült Lucy barátnémról semmit.
- 'Nem zavarsz, de a kérdéseid fele értelmetlen, az összes többit pedig még meg sem fogalmaztad' - válaszolt olyan természetes könnyedséggel, mintha csak az időjárásról akarna felvilágosítani. Csakhogy az én gondolataimról beszélt.
Én pedig csak hápogni tudtam. Megfeledkeztem minden másról, már tényleg csak a kislány érdekelt. Majdnem dühös voltam rá, és dühömben csak két dolog jutott el a tudatomig: a csaj továbbra is sápasztóan lekezelő, és... minden szava igaz.
Ez a kislány tud valamit, ebben biztos voltam.
Ha a realitáshoz akartam volna ragaszkodni, arra tippeltem volna, hogy egy válóperes ügyvéd küldte a betanított lányát azért, hogy bevigyen az irodájába.
Ebben csak egy hiba volt: senki emberfiával nem álltam válóperben. Sőt, a főnökömön kívül pasihoz sem szóltam már régóta.
A másik tippem picit már elrugaszkodottabb volt: a titkos hódolóm fizette le a kiscsajt, hogy vezessen el hozzá. Ebbe a gondolatba szinte beleborzongtam, és akaratlanul is körbepillantottam.
És amit láttam, nagyon meglepett.
Az eddigi emeletes házak végtelennek tűnő sorát most fű és fa váltotta föl - rengeteg fű, és rengeteg fa. Szép, gondosan berendezett parkban sétáltunk, és ami a legszebb az egészben: a helyet nagyon jól ismertem. Jobbra tőlünk magasodott a nagytemplom, előttünk a szökőkút - tudom, mert reggelente mindig elfutok mellette, - a park végében pedig a környék rút kiskacsája, mintegy a zöld szőnyeg szegélyeként.
De ez a sokemeletes csúfság nagyonis közel állt a szívemhez, hisz ebben éltem már harmadik éve. Legnagyobb meglepetésemre kísérőm, vagy inkább vezetőm épp afelé a lépcsőház felé vezetett, amelyikhez - mit ad isten? - kulcsom is volt. Nagyon hamar meg kell tudnom, ki ez a lány és mit akar. Úgy tűnik, pontosan tudja, hová tart.
Megengedtem magamnak egy fanyar mosolyt. Bármilyen kérdéses és bizonytalan is a helyzet, a hazai környezet egy leheletnyit megnyugtatott.
Ugyanezzel a gondolattal fordítottam el a kulcsot is a bejárati ajtóban..
