Higgyétek el, ha mondom: a pszichés kimerültség nagyságrendekkel erőteljesebben le tud nyomni, mint bárhány nap folyamatos edzés.
Mert fejben nem bírsz felkelni. Haragszol a Napra, amiért felkelt, és rohamozza a szemhéjadat. Haragszol a madarakra, amiért ilyen idegesítően csirimpolnak. Már mindenre haragszol, ami csak a szemed elé kerül.
És akkor nézzük, mit tennél boldogan: üdvözölnéd és hálát adnál a napnak, amiért fénnyel borítja be a világot. Rajongásig imádod a madarakat, amiért énekükkel elvarázsolnak reggelente - imádsz mindent, ami csak a szemed elé kerül.
Ennyi. A különbség egyetlen előjel.
Őszintén? Én is kontrasztosodom.
Lehetek jól, vagy rosszul.
Most épp rosszul.
És nagyon jól is.
Rosszul, mert apám miatt még mindig Pesten vagyok. Oknak többmindent is fel lehet fogni, de a lényege attól ugyanaz marad: itt vagyok, és nem ott, ahol jól érezném magam.
Én itt Pesten a saját fejembe vagyok zárva. Addig oké, hogy elviselem - egy ideig.
Merthogy utána vészesen elkezdtek hiányozni.
Viszont eszméletlenül jól. Boldogsággal tölt el a tudat, hogy bármilyen messze vagytok is, gondoltok rám, főleg a nehéz időkben. Tudom, hogy bármerre vet is a sors, lesz kire támaszkodnom. Ráadásul szerelmes vagyok (és itt jönne egy rövid, velős jelző - csakhogy Őrá az eddig létezők közül egyik sem elég megfelelő). Kellhet ennél több?
A mai ember általában nem tudja, valójában mi is történik körülötte/vele.
És boldog lenne - ha tudná, mi az a boldogság.
Általában.. És aki nem átlagos?
Annak elvárásai vannak a világgal szemben. A köznyelv úgy csúfolja őket, hogy: Az Intelligensek.
Aki igazán intelligens, soha nem lehet boldog - és szüntelenül az.
Megtanulja kezelni a helyzetét, bármilyen rossz is, és felülkerekedni rajta.
-De azért nézzük meg a kettővel fentebbi mondatot: soha nem lehet, de mindig az.
Nem lehet. De akkor hogyan lehet mégis?
Úgy, hogy magunk alakítjuk.
Boldogság csak a fejünkben létezik?-
Az intelligens szüntelenül tanul és alakítja világát. Legyen szó akármiről.
Az én gondom nem az, hogy nem vagyok intelligens. Annak tartom magam, az eddigiek alapján lehet, hogy nem is alaptalanul.
Az én gondom a háttér. A család: az élhető otthon, annak biztonsága és szilárdsága. Az pszichés 'van hová mennem'-tudat.
Na ezek hiányoznak az életemből.
Sőt, ami rosszabb, hogy nemcsakhogy hiányoznak, de fordított előjellel vannak benne.
Néha szoktam mondani: azt a hátteret, ami mögöttem van egy gyermekvédelmi közintézmény is biztosítani tudná.
Megyek, töröm magam előtt az utat. De mögöttem nincs semmi, csak a szüntelen, kegyetlen szenvedés.
És az az érzelmi háttér, amit létrehoztam magamnak. A választott családom: a barátaim.
Az amerikai haditengerészet a világ egyik -, ha nem a - legjobban működő szervezete. Négy alapszabály szerint élnek.
Ezzel kel, ezzel fekszik minden tengerészgyalogos, legyen bármilyen korú/rangú:
Isten. Haza. Hadtest. Család.
Hogy tudnék-e én jól működni? Tudnék-e olyan szilárd alapokat találni magamnak, mint ők?
Lássuk.
- Semmilyen istenben nem hiszek, a világomat én teremtettem.
- A hazához, mint szülőföldemhez semmi nem köt.
Néha elérzékenyülök, ha a nép szenvedéseiről van szó, de az is csak az emberek miatt.
Ez csak egy körbekerített terület, amire rá van írva, hogy: a miénk. - Családügyekben már kifejtettem a véleményem. Azon kívül, hogy amit tudnak, annak a töredékét megteszik a boldogságomért, semmit nem jelentenek.
(mielőtt leírnál a békafenék alá a fentiekért, élj úgy egy hónapot, mint én.)
- És végül a hadtest. Nos, az én bajtársaim a barátaim.
Ők a Családom és az Istenem. Ők jelentik nekem a helyet, ahol élek - a szívükben.
És kérditek, miért csinálom?
Miért vagyok - válogatás nélkül, akihez csak tudok - kedves?
Miért vagyok önfeláldozó?
Miért tennék meg mindent értük?
Miért bízom meg kérdés nélkül mindben?
Mert ők jelentenek nekem mindent.
A világom tele szenvedéssel.
S lásd, most is Pesten poshadok.
Ebben a rohadék, agyapasztó világban.
És értetek élek, barátaim.
Azokért, akik a Kilencek között vannak. Azokért, akiket Képlékenybe tettem.
És azokért, akik a felém való érdeklődésnek akár szikráját is mutatják. Tehát Érted is.
Az megint más, hogy szerelmes vagyok.
Egy módosult barátság, hogy megtalálod a párodban a másik feledet.
Azt, ami belőled hiányzik, de nélküle nem tudsz élni.
Olyan barátság, ahol tényleg a másiknak szenteled életed nagy részét.
a mai dal egy John Lennon-szám 1970-ből.
témája eredetileg a kapitalizmus dicső korszakának embertelen agyelszívása.
Én, most a 21. században a droiddá válást próbálom jellemezni vele.
