Fél óra kellett. Mindössze fél óra.
A szokásosnál négyszerte kevesebb idő alatt sikerült megbirkózni a ruhával, a sminkkészlettel, a fésűvel és a bizonytalansággal.
Nem idegeskedtem, nem zavarodtam össze, összességében magamhoz képest is szokatlanul összeszedett és türelmes voltam.
A kiscsaj valahogy azt érte el végre, - amit eddig tucatnyi agykurkásznak eyüttesen sem sikerült -, hogy normálisnak higgyem magam.
A kép viszont még mindig hihetetlenül lebegett előttem: én estélyiben..?!
Pár másodperc telt el, és amire idáig értem a gondolatmenetben, már a valós képmásomat vizslattam az előszobatükörben, hibák után kutatva.
Nem kellett sok idő hozzá, hogy megtaláljam az elsőt: én magam egy nagy hiba vagyok.
A többi cucc rajtam meg ordított, hogy nem oda való.
Lerombolódtak a magamról alkotott 'úgy vagyok jó, ahogy vagyok' - illúzióim.
Lucy szemében viszont elkápráztatottságot láttam, mikor felugrott a bőrfotelból, hogy közelebbről is szemügyre vehessen.
- 'Tükröm, tükröm, mondd meg nékem..' - fuvolázta angyalhangján, aztán, megakasztva a szót a torkán, ő is az üveglap felé fordult. - 'Nem csak a vidéken..' - mondta nagyon lassan.
Én elkezdtem volna rázni a fejemet, csakhogy nem akartam csalódást okozni Lucynek.
Ő pedig valószínűleg megsejtette:
- 'Még mindig nem hiszed, hogy különleges vagy..' - inkább ténymegállapításnak hatott, mint kérdésnek.
- 'Nemhogy különleges.. De ez még csak nem is én vagyok.' - válaszoltam.
- 'Oké, akkor ne higgy nekem' - sütött a hangjából a duzzogás. - 'A legjobb lesz mindkettőnknek, ha én most elmegyek.'
- 'De angyalom, én szeretnék Neked hinni...' - próbáltam menteni magam. - 'Csak ez most még nagyon új nekem. Lehet, hogy már percek múlva is mást fogok gondolni, nem tudom...'
Lucy szótlanul, dacosan rábólintott arra, amit mondtam, de egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki meg is akarja érteni.
Vette a felöltőjét és az ajtó felé indult.
Én meg csak álltam ott, mint egy fa - földbe gyökerezve. 'Megbántottam, csalódott bennem' - egyik felem ezzel korholt. A másik felem viszont folyamatosan duruzsolta a fülembe: 'Mit foglalkozol vele, hisz ez csak egy ismeretlen, taknyos kölyök.'
Nem volt kérdés, melyiknek hiszek.
Meg akartam győzni Lucyt arról, hogy bízom benne, hogy azt látom, amit ő, egyúttal azzal is tisztában voltam, hogy hazudni nem tudnék neki.
Miközben ő az ajtót nyitotta és megfordult, hogy búcsút intsen, én elhatároztam magam: vettem egy nagy levegőt és becsuktam a szemem.
Megpróbáltam elképzelni az eddigi életemet: a szürke, poros mindennapiságot, az értelmetlen szabályok vakon követését, a vélt vagy valós különbségeket köztem, és embertársaim közt. Végezetül a falakat, melyeket közébünk emeltem.
Aztán belegondoltam a Lucy által sugárzott életérzésbe. A varázslatosba, a változatosba. Abba az életbe, melynek egyedül megélőjének fantáziája szabhat határt. Láttam a gondtalanságot és a vakon bízást önmagunkban.
Mindazt, amit már akkor is láttam, mikor legelőször néztem Lucy valószínűtlenül gyönyörű szemébe.
Józan, higgadt - ámde korántsem kitisztult - fejjel sóhajtottam egyet. Még mindig csukott szemmel megpróbáltam érzékelni a világomat. Tudtam, hogy a lakásom előszobájában állok, a tükörrel szemben. Tudtam, mennyit gürcöltem és könyörögtem ezért a lakásért, és újra átéltem minden könnycseppet és káromkodást, amit valaha elejtettem benne.
A nagyvilágnak ezt az egyetlen zugát, ami teljes mértékben az enyém volt.
De egyvalamim még ezen felül is volt. Csak olyan egyértelműnek tűnt, hogy először számba se vettem.
A saját gondolataim, az elmém, a pszichém.
Mindaz, amit az eddigi életem - múltbéli tapasztalataim összessége - kialakított bennem.
Minden mosoly, minden könnycsepp. Minden szitokszó és minden megbánás. Minden érzelem, kimondott és ki-nem-mondott egyaránt.
Ez voltam én.
Vettem egy nagy levegőt és benntartottam. Most képes leszek rá, most menni fog.
És teljes erőből belebámultam a tükörbe.
Először semmi nem történt. Az égvilágon semmi. Csak bámultam a saját képembe.
Aztán, mikor eljutott a tudatomig, mit is látok - mikor be tudtam fogadni saját, teljesalakos (estélyis!) visszképem -, elképedtem.
Segítségért akartam kiáltani, vagy legalább Lucyt magam mellett akartam tudni. Valakit mindenképp, hisz amit láttam, attól az állam hatalmasat koppant egy fejembéli padlón.
A tükörből egy szemkápráztatóan gyönyörű, fiatal nő pislogott vissza rám.
A szám abban a pillanatban száradt ki, és a torkom kezdett dobogni a szívem helyett.
Hirtelen mindenemet teljes erővel érezni kezdtem: bizsergés rohant végig rajtam a fejbúbomtól a lábamujjaiig. Vérereim minden lüktetését éreztem és beleborzongtam a felismerésbe: ez mind én voltam.
Hallottam, ahogy az ajtó becsukódik, de nem féltem. Éreztem, tudtam, hittem: Lucy nem ment sehová. Ugyanúgy az előszobaszőnyegen áll, mint én. Oda sem kellett néznem, hogy leellenőrizzem, hittem magamnak.
A szememet továbbra se bírtam levenni a szememről - egyúttal magam körül is mindent sokkal élesebben kezdtem érzékelni.
Pillantásom a lenyűgözően szép arcra siklott (az is én voltam!), és meg akartam érinteni, megsimogatni.
Kezem lassan, tétován elindult képmásom felé, amikor pedig ujjaim a hűvös üveglaphoz értek, valódi arcbőrömön is simogatást éreztem. Egy időtlen pillanat elballagtával visszahúztam a kezem és megfogtam Lucy kézfejét.
Lábujjhegyen állt a drága, ezért egy félfordulattam leguggoltam elé.
Mélyen a szemébe néztem, kis kezét az arcom elé húztam, és megpróbáltam a pusziba a tőlem telhető legtöbb hálát préselni.
