Első és legfontosabb teendőmnek tartom megemlíteni, hogy megismertem egy angyalt.
Túlzásnak érezheted, kedves Zsófi, de más (kifejezőbb) jelzőt nem találtam.
Angyali szemek, angyali mosoly. És az első összenézéskor rámeresztette mindkettőt. Hihetetlenül szimpatikus lett egy pillanat alatt.
Egy perccel később már ott tartottam, hogy ha kell, az indítóban állok órákat, hogy újra lássam. Azok a szemek..
Oké, ez talán túlzó.. de abban biztos voltam, hogy nagyon meg akarom ismerni.
Gyöngyösön megtörtént a spontán láncreakció indítóoka: felszállt egy pár a buszra.
Dupla hely már sehol, a hölgy éppen szervezné az ülésrendet, mire ZoliPaPa felpattan saját székéből, és nagy kedvesen eggyel hátrébb ül - az angyal mellé.
Szélesen rámmosolygott. Én meg puff.
(Hát, ismertek..)
Megpróbáltam visszamosolyogni, de örülök, ha negyedannyira hatásosan sikerült.
Ötven perccel később azon vettem észre magam, hogy minden szavát úgy iszom, mint aki hetek óta a sivatagban aszalódik. Nameg azon, hogy a Stadionokhoz értünk, és búcsúzkodni kell.
A köztes történet egy képlékeny massza, tele megérzésekkel, benyomásgyűjtéssel, spontaneitással, mesélgetéssel - egymás megismerésével.
Azt mondta, két hét múlvára el fogom felejteni.
Én megmondom neki, hogy érzem: évek sem lennének elegendők.
Kevésbé életigenlő téma: csalódás.
Tigris hihetetlenül elkeserített. Elhitte, hogy lehet bennem csalódni, és semmilyen érzelmet nem mutatott ki. azt is elhitte, tehát, hogy meg tudnám bántani. Nem, nem tudnám és nem is akarom megbántani.
De utálom, hogy nem bízik bennem.
Sajnálom, hogy nem bízik bennem.
Nem tudom folytatni így, hogy nem bízik bennem.
Innentől rajta múlik. Vagy változtat, vagy nem folytatjuk.
Tudom, hogyan fog dönteni, de most azt is nézni fogom, nekem mi a jó.
Néha jó, ha csalódik az ember. Rájön, hogy a dolgok nem mindig klappolnak. Márpedig a dolgok kevésszer klappolnak.
Egy elkeseredett, megtört, koravén senki életében - ahol minden órában van negyven perc kötelező szenvedés - a dolgok bizony legtöbbször nem klappolnak.
Sokszor csalódom, ez tény.
Néha saját magamban is..
Egyébként? Furán.
Elkezdtem sokkal közelebb engedni az embereket magamhoz. Tudom, érzem, hogy szükségem van rájuk. Némelyeknek pedig rám.
Újonnan az is kezd derengeni, hogy a jövőm elkezdődött, és hogy el kell kezdenem minden egyes döntésemért felelősséget vállalni.
Legyen szó az irodalomjegyről, vagy egy spontán ölelésről.
Elmaradtam dolgokban.
Nem tudom hogyan folytatni az Evermore-sztorit. Fejben van a koncepció, de a részletes kidolgozáshoz szükségem van Blankára.. Nagyon hiányzik ő is.
Suliban is fel kéne venni a versenytempót. Pár karcsapással utol tudnám érni akár az élmezőnyt is, de hiányzik valami - a farbabillentés (seggberúgás).
És Tigrissel is dűlőre kell jutnunk. Egy hegyormon kalimpálunk - valamerre dőlni kell.
Nem akarok tovább zuhanni. Szilárd talajt akarok érezni a lábam alatt, és ösvényt akarok magam előtt.
Ez most a legfontosabb: meglátnom az utat és a talpam alá pakolni a szilárd pontokat.
Akkor boldog leszek, mert lesz honnan és lesz hová elindulnom.
