Tudod néha jó sírni.
Néha, mikor teljesen tele vagy már mindennel, mikor már minden késhegy Téged karcol, mikor minden csípős megjegyzés korbácsként szaggatja meg a bőröd. Mikor elég egy pillantás ahhoz, hogy azt tudd mondani: 'Vége van.'
Mikor senki nem ismer Rád, mert a fájdalom annyira eltorzítja az arcod. És csak annyit kérdeznek összesúgva: 'Hát ezzel meg mi történt?'
És Te elmondanád nekik, ó, de még milyen szívesen elmondanád. Szétkürtölnéd a világnak, hogy mindenki Téged bánt, és eleged van. Tudják csak meg, hogy szenvedsz. Igen, szenvedsz, és miattuk szenvedsz!
És eleged van mindenből és mindenkiből, és már zokogsz, de olyan keservesen, hogy mindenki más is zokog, aki hallja.. És már a buszmegállóba sűrűsödött tömeg is Veled zokog, zokog az utca, a város, az egész világ - Benned.
És annyira, de annyira kikívánkozik belőled, mi fáj, és mennyire.
Mégsem mondod el senkinek. Nem mondhatod el. Mert már nem tudsz megszólalni.
Belül fáj.
Sírni sokféleképp lehet. Néha kell is.
Sokáig nem tudtam. Akartam sokszor. Igen, sírni akartam.
Én, mindenki zolikája. Mindenki lelki szemetese, és tanácsadója. Az ember, aki mindig mindenkor segít, helyrehoz. Aki mindig tisztán tud látni mások életébe, és akinek millióan köszönték már meg, hogy megszületett.
És aki a saját életét nem egyszer elrontotta.
Nem szokásom rosszul dönteni, de vannak dolgok, amiket nagyon bánok az életemben.
Bánom, hogy hétévesen nem csókoltam meg a szomszéd lányt.
Azóta megtanultam, hogy a lányok egyáltalán nem egyformák, és hogy nem csupán egy farokra van szükségük a boldogsághoz.
Bánom, hogy az iskolatársaknak annyit füllentettem, csupán azért, hogy többre tartsanak.
Megtanultam őszintén, tisztán, semmit sem eltúlozva élni. Megtanultam józanul látni saját helyzetemet, és a másokkal való viszonyomat.
Bánom, hogy annyi lehetőséget elszalasztottam, és bánom mindazokat, melyeket átgondolatlanul, kapkodva használtam ki.
Mert az Embert nem tanítják élni. Azt ő maga tanulja meg.
Megtanulja, milyen, ha fáj, és milyen, ha boldoggá tesz.
Milyen szeretni, és szeretve élni.
Milyen, ha hiányzik, és milyen, ha már túl sok.
Igen, szerelemről beszélek.
És fáj. Szeretem. Hiányzik.
Szerelmes vagyok a szerelembe.
Megtanulja, kikre számíthat, kikben bízhat. Barátságokat épít és dönt romba, puszta szavakkal, vagy gondolatokkal.
A lelkét is odaadja embereknek, akik nem érdemlik meg, és eltaszítja magától azokat, akik az életüket adnák érte.
Kifogásokat keres, miért is nem alakult jól.
De rájön, hogy erre nincs kifogás.
És akkor, igazán csak akkor látja majd be, mennyire keveset is tanult az életből.
De ez egy jó sírás. Tanító sírás. Kegyetlen, maró, de mégis gyengéden előre taszigáló.
Ez a sírás azt mondja: 'Fiam, menj tovább, mert van tovább. Menj tovább, mert hátrafelé nem mehetsz. Menj tovább, mert tovább akarsz menni.'
És én megyek.
Csak rettegek. Mert még nem tudom, mi vár rám.
Állok elébe. Letörlöm a könnyeket, és kiállok a sorssal ha kell, minden hátralévő percemben.
Remegő lábbal sulykolom magamba, hogy 'menni kell tovább.. mindig van tovább'
Mert hiszem.
Talán ez a bátorság..
Bár, becézhetik akárminek.
