Nagyon cuki helyzet: Új ismerős, nem nagy túlzással máris jóbarát. Egy nap után olyan, mintha évekre vissza ismernéd. A legnagyobb poén, hogy szerelmes, csak még nem tudja magáról. Na és akkor jön ZoliPaPa, és szépen másodpercek alatt legjobb baráttá alakul, és szépen elővezeti az önbizonytalan csajosnak, hogy hoppá, majdnem olyan, mintha egy nő lenne elrejtve benne.
Elvörösödik - de komolyan - mint egy cékla. Nevet, de csak zavarában - de ezt pontosan tudod.
És azt is pontosan tudod, mennyire nagyon hálás szemmel tekint majd rád másnap.
Meg azt is, hogy az ilyen barátságok hosszú életűek.
Maga a csajos totál elbűvölő: nemcsak, mint humanoid, hanem mint érző lény is.
Olyan fajta, akiről az első pillanatban tudod, hogy kedveled, és hogy nagyon jóban lesztek. Ő sem igazán viszonyul másként; úgyérzem, mindent megtettem, ami tőlem, mint ismeretlen ismerőstől (= alkalmi legjobb baráttól) tellett.
Egy dolgot viszont nagyon nem értek.
Ha valaki szerelmes, mért nem tudja egyszerűen kezelni?
Miért létezik lámpaláz, miért jön zavarba mindenki?
Miért nem tud határozott lenni, és miért lesz olyan naiv, és befolyásolható, hogy az már önveszélyes?
Miért kell ilyenkor a hülyeség határát súrolni? És miért felülről?
Pedig olyan egyszerűen el lehetne intézni:
- Kellek?
- Kellesz.
