Nem tudom, hogy biztos vagyok-e benne..
De egy esélyt megérdemel. Pontosítok: megérdemlem.
És azt is tudom, hogy Ő is ki fog tenni magáért, ha engedek ki-nem-mondott kérésének.
Ez hihetetlen..
Itt ülök a koligépteremben, bámulom a monitort, és azon filózom, hogyan is írhatnám le, mit érzek.
A kulcsszó nem az írni.. Hanem a filózom.
Mint azt nem is egyszer megkaptam a napokban, talán túl sokat. (Mit hogy talán?!)
Ahogy én gondolom, ez azért van, mert nem akarok naiv lenni.
De hogy' a picsába akarok bízni magamban (és másokban), ha még olyanban sem tudok, ami tök egyértelmű?! Tényleg ez lenne a gond? Egyszerűen csak túlspilázok mindent?
Semmit nem tudok egyszerűen elfogadni; mindennek a mélyére akarok ásni.
Mindent biztosan akarok tudni, a legmesszemenőbb részletekig.
Mindent a lehető legjobban érteni akarok, és szívom magamba a tapasztalatokat, ahol csak lehet.
Minden részletre ügyelek, és ha úgy érzem, valami nem klappol, akkor visszavonulót fújok.
Nem, nem stréber vagyok. Csak félek hibázni.
Tudod, ha valamitől, hát ettől rettegek.
Pedig nem szokásom félni.. Sőt, félek félni.
Attól félek, hogy félnem kelljen.
Ezért alakult ki bennem a magabiztosság. És ezért nem tudok biztosnak mondott dolgoknak hinni, amíg teljes bizonyossággal meg nem győződöm róluk.
...és akkor felötlik a kérdés, hogy annak idején mi is történt Egyhónap alatt..
Esélyesség, bizonyosság, sikertudat. - nagyjából így megy a sor.
Nálam: bizonyosság, esélyesség, sikertudat.
...csak a biztos kap esélyt..
De mi biztos?
