Három óra harminckor nyitottam ki a szemem. Nagyon fáradt voltam, szinte azonnal vissza tudtam volna aludni, mindenféle megerőltetés nélkül. Csak behunyni a szemem, és elmerülni a semmiben..
Négy óra tizenöt van most, és a helyzet annyiban változott, hogy már kabátban, táskával korzózom Egerváros utcáit. Ősz közepén járunk, a villamos ilyenkor már sárgul. Hajnal idusából fakadóan a közlekedési jelzőlámpák ugyanezt teszik. Ezt hívja a rendészet készenléti állapotnak. Állni állnak, az oké. De, hogy mire készen, azt nem tudja senki.
Átkelek egy bizonyos gyalogátkelőn, magyarosabban "csíkos aszfalton". Eszembe ötlik a gondolat: milyen morbid is lenne, ha egy zebra kelne át rajtam. Vagy talán abszurd lenne, nem tudom. Mi egyáltalán a különbség? Hogy volt az a kukákkal, meg a tíz gyerekkel?
Miközben ezen forgatom agyam kerekeit, négy óra tizenhét lett, ami arra engedi a jámbor hajnali csavargót következtetni, hogy az idő változatlanul telik. De hogy hová rohan, azt nem tudja senki.
Igazából senki nem tud semmit, csak azt hiszi, hogy tudja. Vagy lehet, hogy tényleg tudja, nem tudom.. Tényleg nagyon fáradt vagyok. Mit nem tesz egy rohadt zebra..
Fekete és fehér. Igen és nem. Jobb és bal. Kontrasztosodás. Az egész világ végletekben gondolkodik, de közben nem jönnek rá, hogy végletek valójában nincsenek. Csak a kibaszott relativitás.. Persze szigorúan szellemileg. Igen. Hajnali négy óra huszat írunk, ilyenkor én mindent jobban tudok, ha kell az egész világnál. Vagy nem tudom..
Viszont a világ döntő többsége azt sem tudja, hogy létezem.
Hála Szapienciának.
Ja, és hogy hová tartottam olyan korán?
Hát oda, hogy relatíve úgy fájt a fogam, mint vak a poharat, oda tartottam.
