2.010 - The new, better Eden.

Tudjátok, még májusban elkezdtem írni egy naplót. Pontosabban 10.-én, azzal a céllal, hogy megpróbálom írásban tisztázni magamban a Judy nevű tényezőt az életemben. 57 oldal tömény érzelem, félelem, szerelem, csalódás, összeesküvés-elmélet. Szóval van abban minden.

És könyvet akarok belőle írni. 
Igazából elkezdeni is könyvvázlatként kezdtem, utána lett csak belőle napló. A végére már tudtam, hogy egyszer meg is csinálom.

Átolvastam gyakorlatilag az egészet. Vagyis igazából csak átfutnom kellett, mert minden szava élénken él a szívem belső falán - tudniillik odagravíroztam.
Mikor ránézek egy-egy szóra, tudom a következő kettőt. Ha megpillantok egy újabb dátumot, egyszerűen elfog ugyanaz az érzés, mint írásakor fogott el.

Hát, Judit, vedd úgy, hogy szerelmes vagyok a Rólad szóló naplóba.

...emlékek olyan tömegét zúdítja rám, mint semmi más. És fáj.

Másfél éven át egy(etlen) lánnyal foglalkoztam.  A legtöbben, akik hallották a történetet simán lehülyéztek. Hogy lehetek ekkora barom, hogy ennyi kétség, ennyi bizonytalankodás után még kitartsak mellette. A válaszom mindig ugyanaz volt: vállaltam.

Hogy most mit jelent nekem Judit?

Őszinte leszek: fogalmam sincs.

Most, hogy megtaláltam a lehetséges utódját, végképp nincs. Egyszerűen nem tudom.
Bár Judy egyébként is az a lány, akivel minden találkozáskor történik valami.

Idézek: 'Tény, hogy tönkreb*szta az elmúlt fél évemet, de nem tudom nem szeretni.'

És ez most is így van. Akármi történt közöttünk, egy részem mindig nagyon kötődni fog hozzá. 
Ez jutott, ezt kell szeretni.

A könyv pedig.. Egyet biztosan tudok róla. Az első példány címzettjét.

Avagy milyen az, ha találsz egy lányt, aki nagyon-nagyon el tud kapni.

Fogalmazzunk úgy, hogy minden pillantása egy-egy heart attack. Minden érintése egy földrengés hatásaival ér fel.

Csak hát, fiatal még. Nagyon.

Juuuuuuuuuuuujjjj...:)

Felnevelt. Megtanított rá, hogy kell befeküdni egy autó alá úgy, hogy ne törd el a lábad, ha ráesik.
Megmutatta, milyen a becsületes munka után érzett elégedettség.  Megfigyeltem, mi a beletörődő nyugalom. Milyen az áldozatos önfeláldozás, úgy, hogy eszméit mégsem adta föl. Mindenre volt válasza, és sosem mondott hülyeséget. Nyolcadik x-en túl is tudott néha gyermek lenni, és az ég óvja meg emlékezetemben a pillantását, amivel fogadott unokáit csodálni tudta olykor. Nem saját maga miatt lépett be a család életébe, hanem miattunk, mégsem volt rossz szava ránk. Ha volt, akkor is csak okkal.
Mindent csak okkal. A halálát is.

Emlékeinkben Haklik János.

És hogy ezeken túl? 

Majdnem boldog vagyok.

Nem tudtam, hogy létezel. Nem ismertelek volna meg az utcán, egyáltalán nem tudtam, kicsoda is vagy.

Aztán megismerkedtünk. Félve, ilyen-olyan benyomásokkal a másikról.
Hosszú idő alatt megtapasztaltuk egymást.
Elértünk arra a pontra, mikor a másik nélkül már létezni is nehéz volt.
Egymás, majd a köz elé tártuk szerelmünket.
Csodálatos hónapokat éltünk együtt át.

Aztán valami megváltozott.
Jöttek sorra a gondok, a félreértések.
Szerencsétlen véletlenek sora, és a fájdalom, hogy ez pont velünk történik.
Elváltak útjaink.
Jobbnak, okosabbnak láttuk egymás nélkül folytatni az élet nevű procedúrát.
Távolodtunk, megtanultunk a másik nélkül boldogulni.

Újra láttuk egymást.
Valójában az első két szó volt csak nehéz.
Boldogság.
A múlt kérdőjele három ponttá, majd vesszővé alakult.
És igen, kíváncsian várom a folytatást.

Nincs nagyobb öröm egy ember életében, mint megszabadulni a kételyektől, tisztán látni az addig homályos dolgokat.

És most, hogy átléptem a szakadékon, amit a múlt bizonytalansága vájt elém, boldog vagyok.
Boldog. Akármi lesz a mondat folytatása.

Mert életedben mindig vannak lehetőségek. Valószínűek és kevésbé, de lehetőségek.

A lehetőségeket látom. Számolok velük, ahogy szoktam azt bármily más dologban is.

De igazából nem tekintem őket befolyásolónak. Majd a döntés pillanatában tudni fogom, mit kell tenni.

Most csak azzal foglalkozom, hogy boldog legyek. Igazán boldog.

És tudod kedves Fónagy Judit, tegnap boldoggá tettél.

Pedig nem is csináltunk semmi különöset. Csak önmagunkat adtuk. (=

Ja, és mielőtt bármi félreértés esnék, tájékoztatnálak róla, hogy nem, nem felejtettem el a születésnapodat. De pontosan tudod. (=

Sokáig gondolkodtam róla, mit is adhatnék Neked.
Arra jutottam, hogy egyrészt az utóbbi időt egymástól túl távol töltöttük ahhoz, hogy tudhassam, minek is örülnél.
Másrészt pedig minden nap születésnap.

És azt is pontosan tudom, hogy boldogítóbbat úgysem adhattam volna, akármit találok is ki. Adtam tehát azt, amiről tudtam, hogy boldoggá tesz majd: önmagamat.

Mert nincs nagyobb ajándék annál, mint mikor boldoggá tudod tenni a másikat.
Sem Neki, sem neked.
Úgy érzem, sikerült. (=

Boldog születésnapot.
Tegnapra is, mára is. És még jó sokáig tovább.

Ezt nem hiszem el... Ez a 13. poszt.

Egerben történő diákéveim alatt megtapasztalhatom a fiatalság, pontosabban a kollégista fiatalság minden szépségét, és búját-baját.

Kolisnak lenni egy külön fejezet az ember életében. Az első és legfontosabb alkalom arra, hogy megtanulj önállóan gondoskodni magadról.
A kollégista éveid tanítanak meg a nagybetűs életre.

Minden ilyen intézménynek megvan a maga sajátossága.
A miénk például (*horkant egy nagyot*) az étkeztetés.

Röviden összefoglalva: híresen rossz és híresen kevés.
Addig oké, hogy a létszükségletet fedezi, de annál semmi többet.
Elég annyit mondanom, hogy van, aki már kínjában rendel inkább két pizzát. Pedig a pizzát sem szeressük annyira.

És hiába a folytonos egyezkedés a diákokkal, bármily reform következhetett: elégedettek nem lettünk soha.

Tud-e az átlagember elégedett lenni?
Tudnak-e számolni azzal a ténnyel, hogy semmi nem lehet tökéletes?
Ami nem tökéletes az már nekünk embereknek nem is felel meg?
Semmi sem felel meg? Semmi sem elég jó?
Vagy ezekkel a kérdésekkel csak önnön tökéletlenségünket akarjuk palástolni?

És milyen furcsa..
A civilizált világot az ember hozta létre.
Az ember, aki tökéletességre törekszik.
Az ember, aki utál hibázni, és utálja beismerni, hogy hibázott.
Mégis hol a hiba valójában?
Talán maga az ember az.

És a jobbá tétele vajon kin múlik?
A felsővezetőkön? A minisztereken? A vezérigazgatókon?
Persze, én meg a norvég király vagyok.

Rajtunk múlik. Rajtad és Rajtam.

Mi a gond? Nem mered? Nem akarod? Van más, aki megtegye?
Élj abban a tudatban, hogy Te legalább megtetted.

Egy ember nem fogja megváltani a világot?
Igaz. De ha Te is belekezdesz, máris eggyel többen leszünk.

Hol kezdd?
Önmagadban.

Sok sikert!

Egyetlen döntés.
Kellemetlen, szívszorító. Rossznak tűnik.
De pontosan tudod, hogy nem rossz.
Mert egy Döntéssel meg tudod alapozni a jövődet. Elfelejteni, vagy megválaszolni a kérdőjeleket, fátylat borítani a homályos dolgokra, vagy elfújni előlük a füstöt.
Egy döntés mindenképp jót tesz az életednek, mert utána már egy döntéssel előrébb jársz.
A határozottság (legyen számunkra kedvező, vagy nem annyira) mindig előrébb visz. Bármennyire fáj is.
Igen fáj. De megkönnyebbültem. És örülök neki.

Verőfényes koraőszi délutánokon Eger utcáit járni.. hogyismondjam imádok. És ha nincs is különösebb célom, akkor is megyek, és csak megyek.
Tudom bár, honnan indultam, de fogalmam nincsen arról, merre tartok épp. (Igazából mindig másfelé..)

Egy ilyen séta valójában olyan, mint maga az élet.
Mert nem az az út a fontos, amin végigjöttél. Az csak elhozott idáig.
És tulajdonképp minden pillanatban kereszteződéshez érsz. És minden pillanatban döntést hozol. Merre menjek? - kérdezed, és közben már rég tartasz valahová. A kérdés feleslegessé válik, ahogy az úticél is. Csak nézel a lábad elé, és mész.

És ilyenkor, mikor szembesülsz életed legvalódibb igazságaival, ilyenkor érzed igazán, hogy élsz.
Mert élsz. Tetszik, vagy sem, akarod, vagy sem.
És mész tovább. mindig csak tovább.

Minket embereket - gondolkodó és közösségi lények révén - rengeteg benyomás, behatás, befolyás ér.
(Figyeld csak meg: pl. ha zajt hallasz, arra fordulsz. Pedig nem tervezted, nem készültél rá. Vagyis: hatással volt Rád.)
'Életünkben minden egyes mozzanat egy incoming message.'

Képzeld most magad vízpartra. Teljesen tetszőleges, de mozgó víz legyen. (Hogy miért? Mert az élet is folyton mozog.)
Látod a hullámokat egymáshoz, és a parthoz vetődni. Egyesek alábuknak, mások felülkerekednek.
Mindegyik indult valahonnan és tart valahová. Közben lökdösődnek, ütköznek vele. És a víz, mint az élet: folyik tovább.
A hullámok - a víz összesének alkotói - egymásból épülnek föl, egymást nyomják alá vagy emelik föl. Egymást taszigálják tovább.
És egy ilyen hullám soha nem áll meg.

Lehet, hogy az Óceánban látod majd viszont óriásira vadulva.
De lehet, hogy elgyengül, és szinte láthatatlanná válik.
Akárhogy is, soha nem áll meg.

És most egy percre érezd magad hullámnak. Megsejted majd, mi fogott el akkor.

Valójában soha nem fogod azt látni a hullámokban, amit én.
Mások vagyunk, különbözők. Más dolgokat éltünk át, más az életszemléletünk és gondolkodásmódunk.
Ne érts félre.. Hasonló lehet. De ugyanaz soha.

Akár a hullámoknál. (=

...mint akit kimostak 200°C-on, kicentrifugáztak, egy felvonuló tűzoltózenekar, majd egy bölénycsorda alá dobtak, aztán kikasztottak aszalódni a sivatagba..

A tegnapelőtti délután óta totális érzelmi hullámvölgyben érzem magam. Nem fogok szemrehányni, mindenki beletette a magáét, én is.

És tudjátok, mi a szép? Hogy nem estem össze. Nem gyengültem le.
Oké, vannak rossz érzéseim a jövővel kapcsolatban, de azokat is félre tudom tenni.

Avagy ZoliPaPa ezt is túlélte, és igenis megy tovább.

Mindig van tovább. Van miért, van kiért.
Lehetőség mindig van. Akkoris, ha a pokol mélyén érzed magad.
Akkor is, ha nem látod.

Erről szól a sport is. Jobb hasonlat nincs (még nekem sincs) az életre.
Az a legsikeresebb, aki legtovább, leggyorsabban, legmagasabbra.
Én erre annyit szoktam mondani: mindig van hely magasabbra ugranod.

Hogy kihasználod-e, az már csak rajtad múlik.
Nyerni mindig fejben kell.

Az életben is. Fejben dől el minden.
Szóval ne legyél hülye.
Egyrészt, mert abból sok van és már unalmasak.
Másrészt meg azért, mert ha ott eldöntöd, hogy nyerni akarsz, akkor legyőzhetetlen vagy.

Legsikeresebb mindig az, aki egyben a legegoistább is.
Mondjuk, ki mit vesz sikernek..
Én a vágyaim elérését. A valóra vált álmokat, a remények beteljesülését.

'Adjad neki Bobby!'

Tudod néha jó sírni.

Néha, mikor teljesen tele vagy már mindennel, mikor már minden késhegy Téged karcol, mikor minden csípős megjegyzés korbácsként szaggatja meg a bőröd. Mikor elég egy pillantás ahhoz, hogy azt tudd mondani: 'Vége van.'

Mikor senki nem ismer Rád, mert a fájdalom annyira eltorzítja az arcod. És csak annyit kérdeznek összesúgva: 'Hát ezzel meg mi történt?'

És Te elmondanád nekik, ó, de még milyen szívesen elmondanád. Szétkürtölnéd a világnak, hogy mindenki Téged bánt, és eleged van. Tudják csak meg, hogy szenvedsz. Igen, szenvedsz, és miattuk szenvedsz!

És eleged van mindenből és mindenkiből, és már zokogsz, de olyan keservesen, hogy mindenki más is zokog, aki hallja.. És már a buszmegállóba sűrűsödött tömeg is Veled zokog, zokog az utca, a város, az egész világ - Benned.

És annyira, de annyira kikívánkozik belőled, mi fáj, és mennyire.
Mégsem mondod el senkinek. Nem mondhatod el. Mert már nem tudsz megszólalni.
Belül fáj.

Sírni sokféleképp lehet. Néha kell is.

Sokáig nem tudtam. Akartam sokszor. Igen, sírni akartam.

Én, mindenki zolikája. Mindenki lelki szemetese, és tanácsadója. Az ember, aki mindig mindenkor segít, helyrehoz. Aki mindig tisztán tud látni mások életébe, és akinek millióan köszönték már meg, hogy megszületett.

És aki a saját életét nem egyszer elrontotta.

Nem szokásom rosszul dönteni, de vannak dolgok, amiket nagyon bánok az életemben.

Bánom, hogy hétévesen nem csókoltam meg a szomszéd lányt.
Azóta megtanultam, hogy a lányok egyáltalán nem egyformák, és hogy nem csupán egy farokra van szükségük a boldogsághoz.

Bánom, hogy az iskolatársaknak annyit füllentettem, csupán azért, hogy többre tartsanak.
Megtanultam őszintén, tisztán, semmit sem eltúlozva élni. Megtanultam józanul látni saját helyzetemet, és a másokkal való viszonyomat.

Bánom, hogy annyi lehetőséget elszalasztottam, és bánom mindazokat, melyeket átgondolatlanul, kapkodva használtam ki.

Mert az Embert nem tanítják élni. Azt ő maga tanulja meg.

Megtanulja, milyen, ha fáj, és milyen, ha boldoggá tesz.
Milyen szeretni, és szeretve élni.
Milyen, ha hiányzik, és milyen, ha már túl sok.

Igen, szerelemről beszélek.

És fáj. Szeretem. Hiányzik.
Szerelmes vagyok a szerelembe.

Megtanulja, kikre számíthat, kikben bízhat. Barátságokat épít és dönt romba, puszta szavakkal, vagy gondolatokkal.
A lelkét is odaadja embereknek, akik nem érdemlik meg, és eltaszítja magától azokat, akik az életüket adnák érte.

Kifogásokat keres, miért is nem alakult jól.
De rájön, hogy erre nincs kifogás.
És akkor, igazán csak akkor látja majd be, mennyire keveset is tanult az életből.

De ez egy jó sírás. Tanító sírás. Kegyetlen, maró, de mégis gyengéden előre taszigáló.

Ez a sírás azt mondja: 'Fiam, menj tovább, mert van tovább. Menj tovább, mert hátrafelé nem mehetsz. Menj tovább, mert tovább akarsz menni.'

És én megyek.

Csak rettegek. Mert még nem tudom, mi vár rám.

Állok elébe. Letörlöm a könnyeket, és kiállok a sorssal ha kell, minden hátralévő percemben.
Remegő lábbal sulykolom magamba, hogy 'menni kell tovább.. mindig van tovább'

Mert hiszem.

Talán ez a bátorság..

Bár, becézhetik akárminek.
 

Eger diákváros. Nyüzsgő-pezsgő közösségi élet, rengeteg lehetőség, és számtalan alkalom 'bármire, amit a diákok kívánhatnak'. Életem legfontosabb helyszíne, és kétségkívül a legmagávalragadóbb is.

Engem - ennek megfelelően - magával is ragadott. De még hogy..

Tudjátok mit szeretek benne legjobban? Hogy minden egyes hely emlékeztet valamire. Mert hát három év alatt történtek dolgok a városban.

Nincs olyan része, melyhez ne kötne valami.. És minden emlék mosolyt tud csalni zolipapa pici pofikájára. Ne legyek hát boldog, ha Egerben járok?

Már a beérkezéskor is elkapott az a... nem is tudom megfogalmazni. Egyszerűen varázslatos az az érzés, amit ki tud váltani.

Oké, elfogult vagyok. Nyugodtan vágd a képembe, hogy itt áradozok. De próbáld csak ki. Élj ebben a városban három évet, próbálj ki mindent, amit kínálni tud. Na és utána mondd azt, hogy el akarsz onnan menni. Necces manőver lesz, higyj nekem. (=

Na meg az ottani lányok...

Hát csak azért nem jellemzem őket, mert azokat a jelzőket még nem találták ki, és különben is túlzásnak éreznéd. Hát higyj nekem ha azt mondom: bármi szépet mondhatnék rájuk, egyszerűen nem tudnék túlozni.
Még én sem. Pedig én aztán tudok.. (=

Érted már, miért nem a bloggal foglalkoztam..? ;-)

Egyébként sokminden történt. Mármint még úgy magamhoz képest is.

Majd elmesélem azt is.. De most megyek.. A jövőmnek szüksége lesz rám.

 ..hát, emberek, mondjon valaki esetet, amit én nem élnék túl. nem lesz könnyű dolga.

Persze talán egy atombombát nem bírnék ki, az utóbbi napokkal viszont sikerült megbirkóznom. Nem volt könnyű, de sikerült, és jól vagyok.

Nem mondom, hogy nem maradt bennem kérdőjel, hogy nincsenek nyitott lehetőségek. De tőlük már nem félek.

Van helyzet az ember életében, amikor azt mondja, hogy elég volt. Bezárkózik a fürdőszobába, magára nyitja a hidegvizes csapot, esetleg a zuhanyrózsát fekteti az ölébe.

De ez minden ember életében csak nagyjából egyszer történik meg. Hogy miért?

Mert az illető vagy teljesen összeesik lelkileg, vagy feláll, és azt mondja, hogy megy tovább.

Márpedig az okos - vagy, ha nem is feltétlenül 'okos', legalábbis életképes - ember tudja, hogy mindig van tovább.

Nem azért mert az idő mindent megold..

Hanem mert túlságosan szeretjük ahhoz az életet, hogy eldobjuk magunktól. (Egyik jó mellékhatása a homo sapiens sapiensek mérhetetlen egoizmusának.)

Persze a túlélés nem kizárólag egoizmusom érdeme. Sőt, elsősorban még csak nem is az enyém.

Nagyon sokat segítettek például - a legtöbbek által csak hangulatzenének becézett - mp3-állományaim. Hát nemhiába: ember teremt zenét, zene pedig embert.

Egy emlékébresztő ütem elég volt ahhoz, hogy eldöntsem: nem esem össze senkinek a kedvéért. (Nem mintha bárki kérte volna tőlem.. igazából a lehetőséget talán én magam vetettem föl.)

Ennyi persze korántsem elég. Nem csupán azt kell eldöntenie ilyenkor a halandónak, hogy tovább megy.

Azt is, hogy miként.

Na és ebben volt nagy szerepe a barátságnak. Mert ne feledd: sosem vagy egyedül.

Nem egy alkalommal történt már meg, hogy legjobb hasonlónemű barátommal hónapokig nem beszéltem, nem utolsósorban elérhetetlensége miatt. Mégis, mikor arra gondoltam, mit tenne ő hasonló helyzetben, szinte biztosan éreztem, hogy ott áll mellettem. Ha nem máshogy, hát lelkiekben.

Kivételes eset viszont, hogy most nem Shy árnyképe volt az első, aki segítségemre sietett. Hanem egy sokkal meglepőbb, de talán még örömtelibb történés esett meg.

Meckének hívják. (nepirulj, te is tudod, hogy így volt.. (= )

Mondhatni a női Shy. (Ami kicsit abszurd, hiszen utóbbi személy férfiasságáról ismert.)

Persze nem ezért használtam ezt a metaforát. (=

Hanem mert úgyanúgy kitalálja gondolataimat, ugyanúgy kisegít, megerősít, vagy fontosat kérdez.

Nem egy ember létezik ilyen szűk baráti körömben. De őt kábé három hónapja ismerem.

Mondják, hogy az ilyen barátság időtlen. Én fokozok:életfogytiglanra van ítélve.

Barátok mindenkinek kellenek. Mondhatom apámnak számtalanszor, hogy a számítógép nem azért jár éjjel-nappal, hogy játsszak rajta, hisz egy darab játékprogram nincs a gépen. Nem fogja megérteni.

Az egyetlen alkalmazás amit megállás nélkül használok, a wlm. És amikor apám látja, mennyire boldog tudok lenni egy-egy tartalmasabb beszélgetés után, rögtön leakad a számítógép-témáról. ugye így már érthető..?

És nélkülük nem jutottam volna el idáig..

Nem csak Meckére gondolok. Eszembe jut Betti, Prisz, Tamara, Loli és a többiek.

És persze az erősebb nem is képviselteti magát.. Shy, Márkó, Ram, Allah és még jó sokan mások.

Barátok nélkül nem vagyunk sehol. Túlélési esély nulla. Mert egyedül senkinek nem megy. Olyan erős embert nem ismerek.

Pedig sokfélével találkoztam már.(=

És fogok is még. Hisz élek. Túléltem ezt is..

Mint eddig minden mást életem során..
Nagy baj nem lesz ezentúl sem. Esetleg egy alkotói válság..(=

avagy mindenki zolibácsija elfelejtett fogalmazolni. Ne nevess, nem túl kellemes dolog. 
Ja, nem is nevettél.

Vannak helyzetek, mikor nem tudok koncentrálni. Pedig tudom, hogy kellene, hogy szükség lenne rá. Tudni tudom, csak..

Annyi minden forog a fejemben. Rengeteg dolog történt napok alatt, és habár gyakorlatilag a legtöbb történés alanyának még pulzusa sem volt, a hatás attól még hasonló, mert személyiségük nagyon is valódi.

Ha valamit el akarsz érni, koncentrálj arra teljes gőzzel, mert akkor ha veszítesz is elmondhatod, hogy megtettél mindent..

Csak hát nehéz dolog koncentrálni úgy, hogy a legfontosabb emberek az életedben mind a fejük tetejére állnak. (Aki szószerint vette a fejenállást, az hagyja abba a nevetést, és döbbenjen rá, mennyire zavaró is tud lenni egy ilyen..)

Aki járt itt a két nap alatt, láthatta, hogy próbálkoztam.. Csak hát miután átolvastam a posztokat, úgymond elszörnyedtem, meglátván, mennyire eltérített az utóbbi egy hét.

Úgyhogy elnézést kérek. Nem bocsánatot, mert tudtommal szabad akaratodból vagy itt és olvasod azt, amit eléd tárok.. 

Ezen a helyen én alkotónak tartom magam. És az alkotó néha válságba kerül.

Ez történt most. Törekedjünk mindketten túllépni rajta.

Te azzal, hogy nem ítélsz el három nagyonrossz poszt alapján.

Én azzal, hogy bizonyítom: tudok jobbat is.

Sokkal jobbat.

 avagy mindenre számítani szoktam, és mégis érnek meglepetések..

Az elmúlt egy hét magasan üti az összes eddigi létélményemet. A váratlan dolgok újfent megbolygattak. De ennek most nagyon örülök..

Ha valamit, hát a kiszámíthatatlanságot mindig is rettegtem.

Nem, nem ez a jó kifejezés..

Mondom inkább úgy: történik dolog az életemben, amit nem vártam, és megzavar. Esetleg fejtörésre késztet. Az sem ritka, hogy magam is elbizonytalanodok.

Márpedig olyat nem szeretek csinálni, mint arra gondolom rájöttél.

A mostani eset viszont más.

Mert jól jöttem ki minden eseményből.

Csak féltem tőle, mert nem tudtam, mit várhatok..

Az ismeretlen mindig félelmetes.

Sokáig rettegtem a sötétben, és tapogatóznom kellett, hogy bármilyen irányba el tudjak indulni.

Már nem érint ilyesféle probléma. A legrosszabb ami történhet úgyis csak annyi, hogy koccanok.

Felismertem a dolog veszélyét és már nem félek. Mert fel vagyok készülve rá.

Bezzeg mikor nem.. Akkor bajban szoktam lenni. 

Ha egy nagyon jó barátod változtatna kapcsolatotok státuszán. Ha csak egy napra is, de többet akar.

Ha egy nagyon kedves régi ismerősöd újra felkeres, látszólag bármiféle szándékok nélkül. És elkezd járni az agyad, hogy na vajon most mi a fene van.

Ha a legjobb barátod önhibáján kívül kerül elérhetetlen állapotba hónapokig, majd megjelenik, megörülsz neki. Aztán fogja magát, és újfent felszívódik.

Ha az egyik legfontosabb ember az életedben elbizonytalanodik afelől, akar-e még kapcsolatfenntartani.

És persze mindezen történések egyes szám első személyben lennének publikálandóak..

De most nem személyeskedünk. (=

Persze ezek közül egyik sem feltétlenül rossz. Csak zavar, hogy nem tudod, mi lesz. Zavar, hogy nem rajtad múlik.

Ilyenkor el kell gondolkodni a lehetséges kimeneteleken. El kell dönteni, melyik a legjobb számodra, és számot kell venni, mit kell tenned ahhoz, hogy el is érd.

Ehhez viszont biztosnak kell lenned abban, mit akar a másik.

Kinek ne lenne fontos, hogy életében mindent kézben tartson, vagy legalábbis felügyelete alatt..?

Vagyunk olyan önzők, hogy ne higyjünk senkinek, ha számunkra fontos dologról van szó. 'Majd ha a saját szemeimmel látom, majd akkor elhiszem..'

Magunk akarunk róla megbizonyosodni, és ezért komoly árakat vagyunk hajlandók fizetni néha. Persze nem pénzről beszélek.

Hanem önlemondásról, utánajárásról, öncélú békülésről.

Mire nem képes az ember, ha határozott..

Persze nem lett alapja a félelemnek. A dolgok, ahogy azt szokták, megoldódtak. Nem volt veszélyes.

Van egy mondás a veszélyre..

'Eddig még minden szituációt túléltem, ami velem történt. Ha meg tényleg olyan, hogy úgysem élem túl, akkor minek parázzak..?'

Szép is az, ha az ember nem tud sokáig félni.

Legtöbbször azért, mert tudja jól, hogy bármi történik is, mindig van tovább.

akkor személyeskedünk is picit...(=

Akármi jöhet, az életemet senki nem tudja elvenni. Azt senkinek nem engedem meg. Ahhoz túlságosan is szeretem.

Ha valaki el akarja venni, kérje el.

'De nem az övé, és úgy vigyázzon rá, mintha életben ő tartaná..'

De ez egy másik mese..

Hidd el, hogy annyi mindent írnék.. Csak most nehéz. Mert sok, és hosszú. És tartalmas. És önnön lelki világomat is mélyen érinti.

Ami nem fetétlenül baj, csak lehet nem tesz jót az elkövetkezendőknek.. De ez egy másik mese.

Leírnám a velem történteket, leírnám én szívesen...

Csak még olyan frissek, még olyan zsengék, hogy nem szabad rájuk erőszakolnom a külvilág kritikus szemléletmódját, mert a végén csírájukban folytódnak el.

Nem arról van szó, hogy amit az elmúlt napokkal kapcsolatban érzek, nem vállalnám fel. Hanem arról, hogy az elsuhanó történéseket át kell gondolnom.

Meg kell éreznem, meg kell értenem, át kell élnem.

Amíg egy gondolat nem tudatos - amíg nem jutsz el odáig, hogy bárhol vállald -,érlelődik. Formálod, ismételgeted. Bebeszéled magadnak.

Ízlelgeted. Olyan, mint saját, de mégsem. Még túl friss. Még nem elég kialakult. Még nem életképes.

Mégsem idegen, mert közelinek, tapinthatónak tűnik. Az élmény, mely létrehozta, még olyan eleven, mintha csak az imént lett volna.

A gondolatok pedig, mint feltörekvő gejzír törnének utat a külvilág felé.

Legszívesebben elkiabálnám mindenkinek, aki olvas, mert annyira az enyémnek érzem.

De valahogy mégsem.

Ebben a bajban vagyok én most.

Gondolatainkat az határozza meg, miként döntünk azok sorsáról.

Legyen az bámilyen bárgyú gondolat, ha szegény halandó azt mondja, hogy ez most az ő életeszméje lesz, akkor azzá teszi. És fakadhatott akárhonnan.

Először meg kell értenem az érzéseket, mielőtt magamévá tehetném őket. Mielőtt magaménak vallhatnám őket.

Mielőtt bármit is akarnék velük kezdeni.

És én még nem döntöttem, miként gondolok az elmúlt napokra.

De sietni fogok vele. Magam is kíváncsi vagyok.

Hidd el, ha mondom: szar dolog egy kollégistának két napra pakolnia..

Ma déltájban indulok, vasárnap 'valamikor' érkezem vissza, és hát már most megvisel a dolog.

Méghozzá a pakolásnál. Nem ehhez vagyok hozzászokva.. Általában mindent belenyomok egy táskába, mondván 'majd kell, ami kell'.

Hát igen, általában ez van. Így legalább nem szenvedek hiányt semmiből.

Most viszont pontosan tudom, hogy mire van szükségem, így egyszerűen nem kell többet bepakolnom, mint ami két napra feltétlenül kell.

És már most rossz látni, hogy szinte üres a táskám.

Mondhatni hiányérzet.. Érthető, mert két hónapja színét sem láttam második otthonomnak. Viszont oktalan, mert heteken belül újfent magába fogad majd.

Egyébként imádok utazni. Maga az élmény, a 'valahonnan valahová tartok' élménye az, ami magával ragad. Meg persze a gyönyörű magyar tájak, és az érdekes emberek miatt, akikkel 'sorsom' megosztja a kettős széket.

Szabadnak lenni mindenek felett. Önnön elhatározásból kiszakadni a szürke mindennapokból, és másfelé indulni. Tudni, hogy a saját sorsodnak egyedüli ura vagy.

Nagy szavak ezek egy kis eseményre. Mert utazni nem csak távolra lehet, és nem csak a magad elhatározásából. Ez nagyon igaz.

Nem jobb mégis azt gondolni, hogy ez most más lesz? Hogy ezzel most többet érek el, hogy most történik majd valami, ami...

A mai ember önkéntelenül vágyik a hihetetlenre, a különösre, a csodára.

Hajlamosak vagyunk várni dolgokat, amikről csak szeretnénk, hogy bekövetkezzenek. Talán mélyen belül magunk is tudjuk, hogy nem fog. Talán tudjuk.

De gondolkozz el rajta...

Azt, hogy a csodát várod minden pillanatban, nem először hallod, ebben biztos vagyok.

Csak eddig reménynek hívtad.

A mai utazástól mondhatni csodát várok. Nem fog megtörténni, szinte biztosan tudom. De jó dolog azzal a gondolattal elindulni, hogy 'na majd most.. És most biztosan'.

És nem leszek csalódott, ha nem történik meg. Ettől szép az egész.

Elindulok gyermetegen, csodára várva. Majd megérkezek felnőtten, önnön 'butaságomat' kinevetve.

'Akkor válik az ember felnőtté, mikor először nevet önmagán tiszta szívből.'

Tényleg butaság..?

Nem. Csak emberi..

Akadt néhány gondolatom a mai nap várhatóságairól.

Valószínűleg esni fog, és valószínűleg nem lesz túl meleg. És valószínűleg utazom.

Egerbe, békülés céljából.

Egyik legkedvesebb, de az utóbbi hónapok szempontjából mindenképp legfontosabb barátném, Betti miatt.

Nagyon fontos nekem, hogy semmiképp ne romoljon meg a barátságunk (megsemmisülésről szó ne essék - ilyen barátság nem szokott csak úgy meg-semmi-sülni), illetve hogy ne legyen köztünk félreértés.

Az, hogy mi miatt nőtt köztünk szakadék, valójában egy gyerekesen önző gondolatom fejleménye.

Nem fogok elnézést kérni miatta. Akkor is vállaltam, most is vállalom.

Ami változott, az a hozzáállásom a kérdéshez. Gondolkodtam rajta, és megértem, miért volt úgy, ahogy.

És tudom, hogy Ő is megérti majd, hogy én miért úgy, ahogy.

És soha nem volt olyan probléma köztünk, amit pár nap gondolkodás vagy éjszakai beszélgetések sora ne tudott volna nevetésbe fullasztani.

És mégis félek...

Pedig nem szokásom. Szeretem előre látni a dolgok végkimenetelét, vagy ha ez lehetetlen, általában lemondok a rajtuk való 'görcsölésről', mondván amíg nem történik meg, addig ne para. Az, hogy a szó legszorosabb értelmében féljek valamitől, szinte kizárt.

Hogy akkor mégis mitől félek? Magam sem tudom. A legegyszerűbb/legkézenfekvőbb válasz az lenne, hogy attól félek, hogy elveszítem Bettit, mint barátot. De ez így ilyen formában nem igaz.

Inkább úgy fogalmaznék, hogy fontosabb ő nekem annál, mintsemhogy ne féljek attól, hogy elveszítem.

Tehát nem magam miatt félek. Hanem a tudat miatt, hogy a barátságunk esetleges megszűnése megkívánja a félelmet.

Érdekes dolog elszámolni vele, mennyi felesleges félelmünk van. Felesleges alatt persze ki-mit ért.. 

Én például azokat a félelmeket tartom feleslegesnek, amik olyan történésekre vonatkoznak, melynek bekövetkezése nem a mi függvényünk. Egyszerűbben fogalmazva: hülyeség beszarni attól, ami nem rajtad múlik.

Attól meg végképp, ami gyakorlatilag nem következhet be.

(Ez így butaság. Esély mindenre van, még ha elhanyagolható is. És hol tartana most a világ, ha nem számolnánk az elhanyagolható esélyekkel..?!)

Javítom tehát a fenti mondatot, és azt mondom: ...aminek nagyon csekély esélye van.

Mondok példát. Szinte kizárt, hogy most, ebben a pillanatban rámzuhanjon egy atombomba. A mai világot látva nem esélytelen a dolog. De egyrészt a technikai fejlettségünk közel sem engedi meg, hogy holmi atombombákat dobáljunk, ráadásul rossz helyre. A másik vége még nagyobb butaság, mert melyik az a szuperhatalom, amelyik magyarországra vesztegetne el egy atombombát?!

Mégis, hányan vannak, akik naponta hirdetnek világvégét... Vagy akik nem mennek ki az utcára, mert félnek a haláltól. Akik percenként kezet mosnak, mert ismeretlen fertőzésektől rettegnek.

Vagy mondok közelibb példát: akik minden alkalommal kikapcsolják az áramelosztót, ha elmennek otthonról. Szép dolog, ha nagyon zöld lennék, még virágot is küldenék nekik figyelmességükért... De nagy valószínűséggel nem fog felgyulladni házuk. Pont akkor, abban a pillanatban pont elhanyagolható ennek az esélye. Nem mondom, hogy nem történhet meg, hisz volt már rá példa. De aki ilyesmitől komolyan retteg, (minden rosszindulat nélkül) forduljon szakemberhez.

Sok ember sok(-féle) félelemmel. Ha végigmegyek az utcán, mindenkiben félelmet látok. Van, aki az állása elvesztésétől retteg (a mai gazdasági helyzetről híreket hallva..), mások a pénzüket látják elúszni (óvják is veszettül). Megint mások a közlekedéstől félnek. Vagy akármitől. Bármitől.

Ezektől nem érdemes félni. Vagy egyáltalán nem rajtunk múlik, vagy mi magunk idéztük elő.

Persze nem arról beszélek, hogy ne számoljunk a lehetőségekkel. Azokkal mindig számolni kell. Azt mondom, ne stresszeljünk olyan dolgokon, amiknek esélye nullát közelít.

Csodás dolog látni a szerelmeseket, amint egymásba kapaszkodva ragaszkodnak a világukhoz. Akik naponta milliárdszor súgják egymás fülébe, hogy: 'Nem akarlak elveszíteni..'

Csodás dolog, de kiábrándító. Egyrészt mert elkezdesz te magad is félni tőle, hogy kedvesed/párod nélkül mi lesz majd veled.. Másrészt tényleg ennyire elfajult a világunk? Félünk az elkövetkezendő másodperctől is?

Teszem hozzá, kivétel mindig van. Nem mindenki viszonyul a világhoz a fentebbiek szerint. Én sem.

De általában azt vesszük észre, ami más. Az általunk megszokottól különböző. Amit mi nem úgy csinálnánk. (Ezekből persze kijön a képlet: A megszokott az, amit mi is úgy csinálunk..-És persze csak az a helyes is, mi?)

És a félelmet mindenképp ide kell sorolnia még annak is, aki a kivételcsoportba tartozik.

Látjuk, megzavar, részeseivé válunk. Ha másodpercek alatt el is hessegetjük, akkor is ott volt, és befolyásolt.

És micsoda befolyásolt? Felesleges félelem.

Te sem vagy kivétel.

Én sem.

Avagy nincs menekvésem. Aki érvényesülni akar, használja a modern technikát, nem igaz? Megtettem, így jött létre ez a kis szösszenet is.

Van egy olyan érzésem, hogy a mai nap is elment bármiféle eredmény nélkül. Bár, mi számít eredménynek..? Lehet, hogy ma is sikerült elérnem valamit, csak még nem jöttem rá. Majd akkor fogom realizálni, mikor napok/hetek múlva előkerül egy helyzet, amit már átéltem.

Biztosan eredményként jegyezhetem a tényt, hogy sikerült ezt itt létrehoznom.. Mivel hülye vagyok mindenféle internettel kapcsolatos dologhoz, mi komplikáltabb, mint mondjuk a gugli..

Legyünk okosak, tekintsünk a mai napra is úgy, mint a legfényesebb csillagra.. Mert minden nap attól szép, hogy nem múlik el nyomtalanul.

Na, erre most rá kell kattannom..

Nyomtalan alatt azt értem, hogy lényegében minden nap történik 'valami', még ha nem is olyan feltűnő. Meglátsz valakit, akit már rég nem láttál, például. Utána persze úgy veszed, hogy 'ó, hát ilyen történik minden nap..' ami végülis így is van. 

De nem mindig ugyanaz!

Az életedben minden csak egyszer történik meg. Mert a második alkalommal már más ember vagy. Nevezetesen olyan, aki már átélte a történést.

A sokadik alkalomnál már tapasztaltnak nevezheted magad, de akkor sem áll meg a fejlődésed a témában. Valamit minden nap tanulsz a történés során.

Vagyis ma is elértem sokmindent.

Sokakkal beszélgettem például WLM-en keresztül. Mindennapos dolog, természetesen.

De ma is megtanultam például azt, hogy mit ne írjak egyik-másik embernek, vagy azt, hogyan is kell előadnom magam, ha valamit el akarok érni.

Ezekkel a helyzetekkel persze már találkoztam, fogok is még. De továbbfejlődtek, kiterjesztettem őket más irányba is.

A mai nap is értékes, még ha nem is tűnik annak.

Mert minden pillanatoddal a jövődet befolyásolod. Minden kimondott szavad hatást vált ki, változtat, formál. Például azt, hogy ki hogyan vélekedik rólad, vagy hogy egy kérdésedre milyen választ kapsz.

Tehát minden gondolat, minden új élmény, érzés, pillanat hatással van a jövődre.

Ezért nagyon fontos a mai nap. Mint ahogy a holnapi is az lesz. És a tegnapi is az volt.

Érdekes dolog elgondolkodni rajta, miben vagyunk mások, mint a tegnapi önmagunk. Fogalmazhatnék úgy is: 'Mit tanultunk, mit tapasztaltunk tegnap?'

Valószínűleg első alkalommal mindenki meglepődik, mikor ezt átgondolja..=)

A mai nap sem volt tehát eredményektől, új tapasztalatoktól mentes.

Teszem hozzá, blogot nyitottam. Máris merőben befolyásoltam elkövetkezendő létéveim.

Lehet, hogy holnapra azt is elfelejtem, hogy itt jártam. Lehet, hogy egyszer megharagszok majd önmagamra 'egy blog' miatt. Nincs kizárva.

Annyi biztos, hogy, ha minden nap ilyen érdekes/értékes felfedezésekre jutok, biztosítom majd, hogy mindenképp felnézzek ide, és továbbfejlesszem magam ehhez hasonló okosságokkal. Ha kell, kiírom egy cetlire és leteszem a gép mellé: BLOGOLJ!!!